Forró nyár volt

36/22 fokos középhőmérséklet másfél héten keresztül? Üdv a valóságban, üdv 2024-ben.

Évek óta nem jutottam el odáig, hogy ide valami olyat írjak, amit közzé is vagyok képes tenni. Piszkozatokat írtam itt már egy csomót, de valahogy nem éreztem egyszer sem azt, hogy azokat ne lenne jobb inkább csak magamnak tartani. Ilyen volt például az, amikor egy régebbi barátot elvesztettem az élők közül, vagy amikor felbukkant valaki régebbről, akinek az újra feltűnése is teljesen felkavart bennem valamit, ami akkor lelkileg rendkívül megviselt és olyankor jellemzően hetekig nagyon lent voltam hangulatilag. Ezeket tehát noha akkor ki is írtam magamból, itt viszont szándékosan nem konkretizálom és nem is fogom közzétenni később sem. Akit érdekel, privátban elmesélhetem, de annyi.

Éjjeli kettő óra múlt, sőt már majdnem negyed három van, amikor ezen sorokat írom. Kb. 23-01 óra között a Majesty Gold játékot nyomtam a Steam Deck-en, jó volt vele egy kicsit nosztalgiázni. Utána egy kis YT-s videónézés, némi zenével és F1-el, meg persze egy kis gameplay a frissen megkezdett Age of Mythology Retold bétával, ha már tegnap este az Extended Edition-t is toltam két küldetés erejéig, még a Titans kiegészítő kampányából. Mostanában ezek kötnek le a leginkább. Meg persze az ETS2 ProMods... Vagy néha egy kis Minecraft. Meg ami éppen jólesik.

Az a jó, hogy javarészt szabadon választható, hogy épp mivel töltöm a pihenőnapokat. Ebben a hőségben most ez egy egész napos itthoni időtöltésnek volt tervezve és az is lett valóban. Ma és holnap vár a hétvégi munka, kíváncsi leszek, hogy ebben a hőségben mennyire lesz látogatottságunk, hányan mernek kimozdulni hozzánk. Na de ez már a jövő zenéje, még ha csak egy jó 12 óra van már csak addig hátra. A jelen azt jelenti, hogy ideje aludni, mert az órára nézve 2:22:22-t látok, és nem nagyon kéne tovább fent lenni, noha az elmúlt hetekben szép lassan elkezdtem visszaszokni az éjjeli fennléthez és az egész délelőttök átalvásához. Kivéve persze, amikor munka van, de azon kívül... Á, hagyjuk is.

Ha még így 2024 közepén is erre jönnél és ezen sorokat olvasnád, úgy neked is kívánok kellemes nyarat!

Na, jó éjszakát!

Fejest a tavaszból a télbe

Amikor az ember Internet Explorert használ, néha észre sem veszi, hogy mire eljutott odáig, hogy megírja az év első posztját, addigra letelik két teljes hónap az évből, jóllehet az időjárás nem igazán állt ezalatt a helyzet magaslatán. Egyszer szélviharok, egyszer melegrekordok, egyszer erős fagyok, gyorsan ugráló hőingás, kettős frontok... Mindenki imádja őket, mi? Megnyugtatásul közlöm, hogy én sem. Az egész végére persze csak olaj a tűzre az, hogy mire eljutottunk a Busójárásig, addigra egyértelművé vált, hogy ez már nem a tél zárása és a tavasz köszöntése, hanem pont az ellenkezője történik most: az eddig eléggé tavaszias időket most, február/március fordulóján váltja fel a téli hideg.

Merre lehet ilyenkor tekinteni? Előre? Nem? Hátra? Nem? Felfelé nézni? Hát, inkább csak ha éjszaka fényszennyezéstől javarészt mentes környezetben vagyunk, és olyankor tisztán kivehetők a csillagok, s lehetőleg épp úgy hétfőn tegyük, mint amikor én ezeket a sorokat írom. Nézzünk tehát egyébként csak egymásra és önmagunkba: ezt kértük? Hát, meg is kaptuk. Betenném a fenyőfa alá, főleg mivel tegnap nagyon az volt az érzésem, hogy ki kéne tenni ismét a karácsonyi díszeket és meg kéne gyújtani az adventi gyertyákat, vagy épp a gáztűzhelyeken lévő négy gázrózsát, ahol ennek a hagyománynak a modern megoldásával szeretnek élni a népek. Csak aztán a gázszolgáltató nehogy kicsit magasabb számlát küldjön a korábban megszokottnál... Engem személy szerint nem fenyeget ez a veszély, mivel nálunk nincs a lakásban elérhető gázszolgáltatás, nálunk a sütő és a fűtés is villannyal megy, így ez nálunk nem opció, de akinek inge, nyugodtan vegye magára.

Amúgy... az év első öt hete valami ritka katasztrofálisan telt számomra. A hatodik héttől kezdtek csak jobbra fordulni a dolgok, de addigra már az volt bennem, hogy hasonló mértékben kiszenvedtem, mint tavaly augusztusban a csoportos 500+ vasúti túra után röviddel. Mostanában meg... úgy érzem, csomó mindennel le vagyok maradva abból, amit még januárban el szerettem volna intézni, de kifogytam a rájuk fordítható időből és energiából. Most meg ezek mind felhalmozódtak és azt sem tudom, épp hová kapjak, így csomót bakizok is ezek súlya alatt, próbálva újra felépülni a romokból, ami közel sem zajlik zökkenőmentesen. Talán majd márciusban fel tudok ismét zárkózni, de ezt a februárt sajnos már így zárom, elmaradások közepette.

Ha egy valami van, ami még úgy egész jól megy mostanában, az a munkavégzés, de január végére el is jutottam odáig, hogy talán túl jól is ment ahhoz, hogy mellette másra is maradjon időm. Utólag talán nem fogom megbánni, de az biztos, hogy szükségem volt arra, hogy az eljövő hónaptól kezdve lecsökkentsem a munkanapjaim létszámát. Nyilván ez kevesebb fizetéssel is jár, de én úgy vagyok a dologgal, hogy inkább keressek kevesebbet, csak ne legyen az, hogy átesek a ló túlsó oldalára azzal, hogy túlvállalom magam munka terén. Januárban ugyanis ez történt, csakhogy tavaly év végén még egyáltalán nem ezzel számoltam. Szerencsére meglett rá a megfelelő megoldás, így fel tudtam lélegezni, de az ehhez vezető út számomra jóval hosszabbnak hatott, mint ameddig valójában tartott. Na, mindegy, a lényeg, hogy így már nincs az, hogy úgy járnék be munkába, mint aki totál ki van facsarva és nincs semmi életkedve, hanem ismét tudok mosollyal és optimizmussal kezdeni műszakot. S azért az elmúlt háromnegyed év során úgy érzem, belejöttem a dologba, már egész rutinosan végzem a dolgom, s igyekszem minden kollégámat jobb kedvre deríteni, amennyire tőlem kitelik. E téren egyébként a későbbiekre ki is gondoltam valamit, hogy hogyan tudnám a jelenleginél jóval komolyabban kamatoztatni az abból eredő örömöt, hogy mind a mai napig mindenkivel tök jól eltalálom bent a közös hangot, de erről még kell bent beszélnem a vezetéssel. Remélem, részben erről is fog szólni az eljövő hónap, ez ugyanis sokat befolyásolhat az Ikeás jövőm alakulásán, de bízom a sikerben.

A feje tetejére állított év dióhéjban: 2020/2021

Nagyon sokszor bennem volt az mostanság, hogy ide is kéne írjak valami újat, de egyszerűen... Nem állt össze a fejemben semmi, hogy mégis miről s mikor lenne a legjobb.

Ott tartunk, hogy majdnem egy teljes éve nem írtam már ki itt magamból semmit, pedig többet fordult ezalatt a világ velem és körülöttem egyaránt, mint máskor négy év alatt.

Ugye bejött tavaly március közepén ez a hülye járványhelyzet, ami minden addigi elképzelést felülírt. 2020 július végétől október elejéig az újpalotai Pólus Center Tescoban dolgoztam áruminőségi ellenőrként, aztán viszont az egekbe szöktek a járványügyi számok és minden bezárt, ami szóba jöhetett volna addigi munkám utódjaként, így hosszú ideig munka nélkül maradtam. Lett volna időm tehát írni ide, de az első bekezdésben írtak miatt ez eddig elmaradt.

A megoldást végül a 2021 áprilisi enyhülés okozta nyitási hírek hozták, amikor is végül sikerült egy olyan álláshirdetést találnom, ami ténylegesen is bevált és ami immár öt hete a munkám; ez a budaörsi IKEA lakberendezési áruház étterme, ahol éttermi tálalóként helyezkedtem el. Ezzel pedig, hogy bekerültem az Ikeához belsősként, gyakorlatilag idestova nyolc teljes évnyi rajongásom tudott beteljesedni, ugyanis még anno 2013 tavaszán kezdtem először önállóan kijárni a budaörsi Ikeába, és amíg ismerőseim többsége a zuglói áruházat kedveli jobban, én már akkor is inkább Budaörsre jártam ki szívesebben az ottaniba. A soroksári akkoriban még legfeljebb egyes személyek távoli vágyálmaiban létezhetett...

S talán ebben az egészben abba a legdurvább belegondolni, hogy életem legelső párkapcsolati szakítása is éppen az IKEA áruházon belül zajló ellentétekből eredt ezelőtt szűk kilenc évvel, bár az még az Örs vezér téri áruházban zajlott, de néhány évvel később pont ugyanazon volt barátnőmmel együtt látogattunk ki egy ízben a budaörsi áruházba is... Szóval ennek az előzményei, hogy én most ennyi év után belsős lettem, fordulatosabb és bonyolultabb, mint azt bárki hihetné.

És akkor arról még csak nem is beszéltem, hogy öt éve még az akkori csoportos 500+ vasúti túra személyes megszervezése is részben az Ikeában zajlott, amit azért említek most, mert idén nyáron is lesz ilyen csoportos vasúti utazás, már félig készen is van a szervezése, bár még kissé képlékeny, de kezd látszani az eredménye. A munkámon kívül javarészt ennek a szervezésén dolgoztam eddig így az idei tavasz végétől kezdődően, talán ez lesz az idei nyaram legfontosabb két napja, amikorra ez beteljesül.

Mivel engem még 2021 február/március fordulója körül kapott el ez a nagy népi vírus, de lényegében egyetlen napomat ütötte csak ki, utána teljesen simán kigyógyultam belőle, én egyelőre nem jelentkeztem az oltásra, mert most két napja a budaörsi kormányablakban így is el tudtam intézni, hogy a pozitív ellenanyag teszteredménnyel én is jogosulttá váljak a védettségi igazolványra, amit most a napokban fogok tudni átvenni postán, onnantól kezdve pedig lényegében tök szabad nyaram lesz, az ugyanis egészen 2021. augusztus 30-ig lesz érvényes.

Csomó mindent írhatnék még, de mivel amikor ezen sorokat írom, éjjel negyed 1 elmúlt, nekem meg 8:20-kor ébresztő van, mert 11 órától műszakban vagyok, így muszáj vagyok ezen a ponton befejezni ezt az írást. Viszont ne feledjétek: ami késik, nem múlik, MÁV. Szóval ha ennyit kellett is várni itt az új posztra, de végül most csak eljött ennek is az ideje. Így meg már végre egyszer nyugodtan tudok majd aludni amiatt, hogy csak sikerült végre mindezt kiírni magamból. Na, jó éjszakát!

Így fogyott el 2020 első fele - és vele együtt én magam is...

Igen, tudom... Nem pont ilyennek terveztem a 2020-as évet, hogy egészen június második feléig egy darab posztot sem fogok ide kiírni, pedig nem volt eseménytelen az elmúlt fél év sem, de valahogyan ez sosem jutott megfelelő időben eszembe, hogy ide is kéne már valami érdemlegeset írni. Mostanáig.

Hétfő este például vettünk anyuval itthonra egy új, Szarvasi SZV-611 típusú kávéfőző gépet. Ez elsősorban azért fontos, mert így végre ha megint bejönne valami olyan rendkívüli karanténszezon, mint ami idén március közepén indult globálisan emiatt az előre nem látott Covid-19 járvány miatt, akkor ne legyen az, hogy nincs rendes kávézásra módunk, mivel hetekig az összes kávézó zárva tartott. S emellett az is lényeges benne, hogy ezzel végre valahára el tudtam kezdeni itthon, házilag, avagy ahogyan a karantén alatt mondani volt szokás: home office-ban gyakorolni a kávéfőzés és hozzá a tejhabosítás mikéntjét, mivel a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezetből tavaly július másodikai kilépésem óta erre nem volt lehetőségem, most viszont csaknem egy teljes év leforgása után ismét bele tudok így végre jönni a témába, ezáltal szükség esetén nem lesz az, hogy azért rontok el egy ilyet, mert kijöttem a gyakorlatból. Tiszta haszon, nem?

S ha már home office: a karanténszezon kezdete sajnos az Artisjus-nál való munkaviszonyom végét is jelölte. Március 12-én még rendesen végigdolgoztam bent a délutánt, 16-án viszont jött a hír, hogy holnaptól ne menjek be, mert nincs hova, ugyanis bezárt az iroda, az egész cég átállt a távmunkára, az én munkaköröm pedig nem volt alkalmas távmunkában végezhetőnek. Ehhez még pluszban jött az a lesújtó tény, hogy noha március 14-én kora reggel forgalomba állt Budapesten az első MÁV-os Stadler KISS típusú emeletes motorvonat, de akkor még talán senki sem gondolta, hogy alig egyetlen nappal később, 15-én lesz az utolsó utasforgalmi napja is egyben... A 16-án életbe lépett határzár miatt ugyanis a Stadler azonnali hatállyal hazarendelte Magyarországról a tesztelési személyzetet, így az addig oly ígéretes KISS projekt hirtelen teljesen be is halt. Most június közepére végre éledezni kezdett ismét a dolog, a határzár feloldásával visszatérhetett a személyzet, s tegnap már csatolt szinkronüzemben próbázhattak az 1-es vonalon, ill. azért időközben szép csendben el is készült közülük néhány egység Dunakeszin, szóval még ha jelentős késéssel is ugyan, de valószínűleg a nyár második felétől ismét lehet majd rajtuk utazni.

Vissza márciusra! Én magam személy szerint nem féltem a vírustól, s amíg csak megtehettem, igyekeztem minél többet házon kívül tartózkodni. Március 24-én azonban kijött rajtam egy nem várt tüszős mandulagyulladás, ami rövid időn belül a fogínyemre is átterjedve azt is teljesen kimarta, így az onnantól kezdődő két és fél hét számomra életem eddigi legvészesebb szenvedését jelentette: konkrétan napokig egyáltalán nem bírtam enni, és inni is csak alig, annyira pokolian fájdalmas volt minden egyes nyelési kísérlet. Nagy nehezen sikerült végül április közepére kikezelni belőlem a betegséget, de maradandó nyomot hagyott az életemben, ugyanis az addig jellemzően 65-71 kg közti testsúlyom tartósan 62-65 kg-ra csökkent, így gyakorlatilag anélkül váltam anorexiás alkatúvá, hogy le akartam volna fogyni - a gyulladás viszont sajnos kikényszerítette belőlem. Minden eddiginél fontosabb lenne most visszahíznom, de rövid időn belül rá kellett jönnöm: egyszerűen nem tudok annyit enni, hogy ezt ki tudjam vitelezni - kénytelen voltam tehát lemondani róla, feladni a sikert. Ez azonban egy korábban soha nem tapasztalt aggodalomra adott okot: ha megint benyelek valami ilyen, a fogyasztásban akadályozó betegséget, akkor konkrétan nem lesz miből immunrendszert fenntartanom vele szemben, mert nincs rajtam minimális zsírréteg sem, hogy segítsen a védekezésben. Mostanában viszonylag jól vagyok szerencsére, de ha csak egyszer is beüt a krach... annak beláthatatlan következményei lehetnek rám nézve. Csak reménykedni merek, hogy nem lesz még egy ilyen borzalom az életemben, mint a mandulagyulladás.

Úgyhogy... BÚÉK 2020, bár ennél azért remélem, hogy már csak jobb lesz a második fele.

Egy évtized margójára

Itt van tehát az évtized vége, én meg egyre inkább azt érzem, hogy ez az év vége mindenről szólt, csak rólam nem. Hacsak nem a csalódottságomról és a belső fájdalmakról... Azokból ugyanis jutott most bőven.

Konkrétan az a helyzet, hogy soha ezelőtt nem éreztem úgy, hogy ennyire a vesztesévé válok annak, hogy kitört az év végi vakáció. Amióta a múlt előtti hét csütörtök estével vége lett az idei munkaszezonomnak, alig tudom bármi olyanra kihasználni a munkaszünetet, amit tényleg csak olyankor tudnék megvalósítani, amihez kell az, hogy huzamosabb ideig szabadságon vagyok. Tavaly ugyebár ott volt a három napon át tartó lengyelországi körutam, ami egy teljesen jó megoldást jelentett a dologra, idén viszont nem sikerült kb. semmi olyan, amire azt tudnám mondani, hogy ezért megéri nem dolgozni az ünnepek alatt. Ilyet valószínűleg most először mondok ki az Életben: bárcsak még most is inkább dolgozhatnék az ünnepek alatt is.

Amennyire kihasználatlanul maradt ez az ünnepi időszak, ez gyakorlatilag páratlan. Esküszöm, ha ezt tudom előre, hogy ilyen értelmetlenné válik ez az időszak, inkább néztem volna valami olyan munka után, amit az ünnepek alatt is lehet végezni, mert akkor legalább valami hasznos dologgal telt volna az év utolsó másfél hete. De így... Egyszerűen szétunom ezt a szezont, és már úgy várom vissza a munkát, mint a vallásosak a Megváltót. Tehát azért hogy csak olyan program, csak olyan kimozdulás sikerüljön, amihez amúgy elég lenne egy-egy hétvégi pihenőnap, ez nálam a legalja. Jövőre szerintem úgy eltakarodok itthonról egy hosszabb munkaszünet erejére, mint a huzat. Még egyszer nem fogom hagyni, hogy ennyire gyakorlatilag semmittevéssel teljen el a munkaszünet.

Más. Ma miután kínomban már azt csináltam, hogy körbejártam az Északkelet-Dunántúlt vasúttal (Újpest - Esztergom - Almásfüzitő - Kelenföld - KöKi), a hazaút utolsó lépéseként a Budapest-Nyugati és Újpest közti vonatozásom során belefutottam egy régi jó piliscsabai barátnőmbe, Hajniba, akivel az elmúlt hónapokban többször is volt már, hogy csak így összefutottunk hazaút során. Mint a negyed órányi beszélgetési időnk során kiderült, ő négy héten belül elhagyja kis hazánkat, új, külföldi karrierbe kezdés címén... Ki is gördült a szemem körül jó néhány könnycsepp, miután a vonatról leszállás után belegondoltam, hogy lehet, hogy ez azt jelenti, hogy ma láthattam őt itt, belföldön utoljára élőben. Búcsúzóul adtam neki egy puszit, s kitartást kívántam neki a maradék hazai idejére.

Szóval ezek így együtt most nagyon meghatározták számomra az év végének alakulását... Már kb. az van csak bennem, hogy mi jöhet még? Csapások és sikertelenségek sorozata közepette próbálok helytállni s próbálom megőrizni a hidegvérem, de egyre kevésbé érzem azt, hogy bármi is jó kedvre tudna mostanság engem deríteni. Pontosabban hát az egyetlen megoldást az jelentené, ha a barátaimmal tudnék ilyenkor végre több érdemi időt tölteni, azon kívül pedig ha huzamosabb időt távol tudnék tölteni a hazámtól, de ezek egyike sem jött össze ezalatt normálisan. Így viszont tényleg az lenne a legjobb, ha valahol dolgozhatnék addig is, amíg más úgysem ér rá, aki érdekelne... S még csak egy jót bulizni sem tudtam.

Egy igazi ördögi kör ez, amibe kerültem, s hogy ez most idén velem tényleg megtörténhetett, hát... Bosszantó, csalódást okozó és fáj is. De hogy amint egy módom lesz rá, nem fogom hagyni, hogy bárki is visszatartson attól, hogy több napra is elhúzzak itthonról, az is biztos.

Ja, és még egy valami, amivel már utólagosan, december 31-én egészítem ki mindezt, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: a Facebook-elérhetőségemet immár nem csak ideiglenesen, hanem végérvényesen megszüntetem. Úgy gondolom, hogy túl sok időt vesz el az életemből olyan egyéb Internetes dolgok elől, amikre egyébként úgy érzem, hogy nagyobb szükségem lenne. Többek között a honlapomat, a blogolást és a Gmailt teljesen elhanyagoltam az elmúlt hónapokban, ill. Instagram-on és YouTube-on is visszaesett az aktivitásom a Facebook miatt, s ez úgy gondolom, hogy nagyon nincsen rendjén, hogy egyetlen oldalért minden mást be kéne áldozni. Abszolút nem a Facebook-ban látom a jövőt, amennyire elváltozott 2010 áprilisi regisztrációm óta, egyáltalán nincs már meg az a motiváció bennem, hogy folytassam. Túl sokakkal vesztettem el a kapcsolatot a Facebook elváltozásai miatt, borzasztóan áttekinthetetlenné vált a felülete, s tele lett olyan szponzorált kamuhír-forrásokkal, illetve kattintásvadász (clickbait) átverési tartalmakkal, túlontúl szabad és szűretlen terepet adva a gyűlölködésnek és a sérültekkel szembeni uszításnak, ráadásul annyira túlnépesedett az Internetezésre kevésbé érett társadalmi réteggel, hogy már nagyon megelégeltem mindezt. Az Instagram viszont épp oly jó irányba változott el indulása óta, mint amennyire rossz irányt vett a Facebook, így a holnap induló évtizedet én már a Facebook nélkül, az Instagram-ot téve központi elérhetőségemként kezdem meg. Eltelt a Facebook évtizede, leáldozott neki, az új évtized új irányokat kell hozzon. Nélküle. Viszlát, Facebook, Helló, Világ!

Kellemes Szilvesztert és Boldog Óévet Kívánok Mindenkinek, találkozunk a következő évtizedben!

Májusi eső aranyér - tavaszi körkép

Alapvetően egész jól teltek az elmúlt hetek. Sok szép élménnyel gazdagodtam, s több lényeges dologban is stabilizálódni látszódtak dolgaim.

Kezdjük a gépüggyel: a kettővel ezelőtti hétvégén végre át tudtam helyezni minden lényeges régebbi dokumentumot a régebbi laptopokról az új gépemre, ezzel egy jó másfél éven át tartó problémát sikerült megoldani, hogy ne legyenek a főbb fájlok szétszórva, hanem egységesen, egy helyütt lehessen mind. A múlt hét elején vettem a gépemhez újabb 8 gigabájtnyi RAM-ot, ez egyelőre beszerelésre vár, mondjuk talán még annyira nem is sürgős, de jó is lesz, ha majd benne lesz. Egyébként nagyon jól szuperál az új gép, amióta egy USB OTG-s memóriakártyáról bootolásos módszerrel sikeresen rátettem a legfrissebb Windows 10-est, remekül működik minden rajta és rendkívül gyorsan dolgozik. Tehát az, hogy egyetlen perccel a bekapcsológomb megnyomása után már nemhogy bebootolt a rendszer, de minden automatikusan induló alkalmazás is betöltődött teljesen (s az üzemszerű kikapcsolás is mindennel együtt jellemzően 10 másodpercet vesz csak igénybe), ezt ezelőtt elképzelni sem tudtam volna én, aki leginkább az 5-10-15 perces rendszerindítási időkhöz voltam szokva a régebbi gépeimen. Ja, és gond nélkül viszi a 12.800 Kbps-es 720p 60 FPS-s HD videoközvetítéseket is, így panaszra nem lehet okom. Egyetlen dolog kivétel, ez pedig az, amikor az Euro Truck Simulator 2 tök véletlenszerű pillanatokban egyszer csak fogja magát, és se szó, se beszéd alapon kivág az Asztalra, de ennek a legvalószínűbb, hogy az eredetileg csak 8 GB RAM telítettsége áll a hátterében, így azt most beszerelés során megoldhatja a fent említett plusz 8 giga.

A munkában is elég normálisan, rutinosan telik minden, komolyabb problémáktól mentesen végzem a dolgom, így ezzel sincs különösebb kivetnivalóm.

Azonban a közelmúltban az időjárás szélsőséges ugrálásai sajnos többször is meghiúsították kimozdulási terveim, így annak most eléggé híján vagyok, ez tehát eléggé beszürkítette a hétköznapjaimat. Ma mondjuk már végre vállalható idő van, de a hét első felében olyan sokat esett az eső, fújt a szél és annyira le is hűlt a levegő, hogy ez ellehetetlenítette az estis műszakok kezdése előtti kimozdulást. S félő, ez ha lassan is, de rámegy az egészségemre, ha emiatt a ritka borzalmas időjárás miatt nem tudok nyugodtan kikapcsolódni és edzésben maradni. Most pl. nem is vagyok valami jól, elég csúnyán tüsszögtem, miután felébredtem... még szerencse, hogy szabadnapos vagyok s csak holnap kell mennem legközelebb dolgozni. De hogy mindez ma kimozdulásért kiált, az is biztos...

Még a végére annyi, hogy ma a kereken hat évvel ezelőtti Facebook-elhagyásom után ismét úgy döntöttem, hogy egy darabig felhagyok az oldal használatával. Egész egyszerűen némi nyugodt kikapcsolódására vágyok, s ezt már túlzottan akadályozta mostanában a Facebook-használat. Így ma éjjel vettem egy nagy levegőt, és ismét letöröltem a telefonomról a Facebook és a Messenger alkalmazást is. Majd ha úgy érzem, hogy most már ismét alkalmasnak találom magam a célra, akkor újra használhatba veszem, de ehhez most kell némi pihenés. Az Instagramot és a többi oldalt/ alkalmazást (Youtube, Skype, Viber, Gmail, stb.) meghagyom, így aki akar, továbbra is elérhet engem a neten, de Messengerezni nem fogok bizonytalan ideig.

Nem is húzom tovább az időt, megyek ráncba szedni magam, aztán irány Buda kikapcsolódni! Köszi mindenkinek a figyelmet.

Februári áttekintés, illetve mi várható 2019-ben?

Mindenekelőtt szeretnék mindenkinek Boldog Új Évet Kívánni 2019-re, mert ez az idei első posztom itt.

Nos... Kezdjük ott, hogy a Facebookról leszoktam. De most már nagyon úgy hat, hogy végérvényesen... Rájöttem ugyanis, hogy bőven elég nekem, ha csak kb. hetente nézek rá, mert sokkal nyugodtabb, rendezettebb így nekem minden, hogy nem folyton amiatt kell morognom, amiket a Facebookon láttam korábban napi szinten: általam látni nem kívánt, kéretlen, gyenge minőségű, ill. kamu tartalmak tömkelegét. Helyette egy sokkal nyugodtabb, sokkal személyesebb környezetben, az Instagramon kezdem egyre inkább otthon érezni magam, ott ugyanis nem kerül a szemem elé olyan, amire nem én magam iratkoztam fel, ill. amit nem követtem be, ami azonban érdekel, azt ott könnyedén elérem, így az összkép sokkal pozitívabb, könnyebben emészthető a számomra. Lehet, csak túl igényes lettem újabban? Nem tudom, de nem is célom ezen agyalni - a lényeg, hogy Facebookon nem vagyok már érdemben elérhető, s nem is hiányzik. Messengeren meg még annyira sem - üzeneteket tehát már felesleges nekem írni Facebookon, Instagramon viszont nyugodtan írjatok, ott el is olvasok mindent, amit kapok, s ha kell, válaszolok is rájuk, jellemzően néhány órán belül.

A másik, amit mindenképpen ki akarok emelni, az az, hogy elkezdtem összeírni egy konkrét listát azon hardverekről, amiket tervezek beszerezni idén. Igen, ez azt jelenti, hogy várhatóan február közepétől kezdve elkezdődik az általam már nagyon régóta halogatott, de érdemben csak idén januártól megkezdett, s immár kiemelt projektem: egy minden részében vadonatúj asztali számítógép otthonra, amihez az összes hardvert önállóan választom ki és veszem meg hozzá, az összeszerelést meg valószínűleg pár ismerősömmel, ill. családtagommal együtt fogom megoldani. Ez minden eddiginél nagyobb áttörést fog hozni a számítástechnikai életemben: így végre megszűnnének a gamer és videós életemben eddig fönnálló technikai korlátok, s végre gond nélkül tudnék akár Full HD minőségben közvetíteni, ill. videókat készíteni, s nem kéne a mai szinten már nagyon alacsonynak számító 360p-nél megrekedni, ugyanis jelen pillanatban éppen az a fő gond, hogy a mostani laptopjaim nem bírnak ennél többet, az általános közösségi igény a komolyabb videózáshoz viszont már a 720p-nél kezdődik, abból is jellemzően 30 FPS fölött. Na, most így végre lenne módom rá, hogy úgy közvetítsem játékaimat, hogy a 720p 60 FPS minőség már alap lehessen. Aztán később webkamerából is fogok venni egy ehhez kellőt, onnantól kezdve többé nem lesz részemről visszafogott képminőségű tartalom, azt garantálhatom!

Ha az új gép megvan, az az elkövetkező nyolc évre tuti biztosítást fog jelenteni, mivel az idő múlásával fokozatosan tudom majd tovább bővíteni többek között plusz RAM-al, erősebb processzorral, videokártyával, ill. külső kiegészítő hardverekkel egyaránt, mint pl. komolyabb webkamera, mikrofon, monitor, billentyűzet, egér, meg még ami időközben felmerül. A játékokat ugyanis már megvettem, most már csak egy erős vas kell hozzájuk.

Addig pedig hát... Gyűjtögetek minderre pénzt, mert csak maga a gép konfigurációja negyedmilliós tétel, s akkor a későbbiekre tervezett külső hardveres bővítésre még el sem kezdtem összeszámolni, hogy azok még mennyibe fognak fájni, de az is jó eséllyel száz-százötvenezres nagyságrendbe lesz sorolandó. Szóval... A minőségért fizetni kell, a fizetésért pedig meg kell dolgozni.

Szerencsére a munkavégzésemmel fokozatosan egyre kevesebb a gond, egyre korrektebbül és gyakorlottabban végzem, így nem kell attól félnem, hogy bármi különösebb gond érne engem e téren. A legrosszabb esetben is legfeljebb érdemi előrelépésre nem lesz lehetőségem belátható időn belül, de hogy a már meglévő rész jól működik, az biztos. Most péntek este kaptam is egy kisebb dicséretet a heti teljesítményemre a főnöknőmtől, ami már csak azért is roppant fontos, mert egyébként amikor ezeket a sorokat írom, már egy hete folyamatosan köhögök az esti és reggeli időszakokban, bár napközben ez valahogy sokkal visszafogottabb. De szóval a lényeg az, hogy ha ilyen módon némileg legyengítve a betegség által is sikerült jól ellátnom a munkám, akkor amint kigyógyulok ebből a valószínűleg vírusfertőzésből, akkor aztán pláne minden a legnagyobb rendben lesz. Úgyhogy: lássuk mindezt csak optimistán! :-)

A Flixbus varázsa - gondolatok egy lengyel körútról

Helló mindenkinek!

Mint azt észrevehettétek, ma kora délután korszerűsítettem a blog arculatán, remélve, hogy így könnyebb és talán gyorsabb is lesz Nektek is áttekinteni a felületét. Szerintem egyszerűbb is lett az eddiginél, mégis megmaradt rajta minden, ami eddig is rajta volt.

Lengyelország egy olyan ország, ahová korábban még kb. álmodni sem mertem volna, hogy megérem, hogy önállóan eljussak és saját magam járhassam be a legnagyobb városait, láthassam felépítésüket, tömegközlekedési megoldásaikat... S ez így is maradt egészen idén december 23-áig, vasárnapig.

Miután 22-én, szombaton még így idén utoljára végigdolgoztam egy esti műszakot a Villon Trió lemezbemutató koncertje alkalmából (amire sikerült is nem kevesebb, mint +40 perc túlórát pakolni, amennyire elhúzódott végül a koncert befejezése...), szerencsére még éppen sikerült elérnem a Nyugatiban a napi utolsó S72-es személyvonatot hazaútra, így 23:35-re értem haza, ami után már tőlem szokatlanul rövid időn belül mentem is aludni. Ennek oka nem más, mint ami vasárnap kora reggel várt rám: a Mexikói útnál, a Cafe Memories (ami az egykori Retro Lángos büfé - pár éve még de sokat jártam oda enni, mielőtt megszűnt... igaz, lett helyette az Eiffel téren egy Zsiráf, de erről majd később) előtt 6:55-kor kezdetét vette a lengyelországi felfedező túrám.

Az elmúlt egy évem egy része arról is szólt többek között, hogy ezt az utazást megtervezzem, megszervezzem, s végül Szentestére meg is valósítsam. Sokáig agyaltam azon, hogy milyen útvonalon jussak el Poznańba és Varsóba, mint a két elsődleges látogatási célom, nézegettem a MÁV-Csoport Elvira utazástervezőjét, hogy ad-e ki valami használhatót Budapestről e két város egyikébe, de nem jártam sikerrel. Így aztán mi maradt még mint alternatív tömegközlekedési megoldási módszer Lengyelországba? Lehetett volna a repülőzés, de azt egyrészt nagyon drágának ítéltem, másrészt én inkább földfelszínen, testközelből szeretem látni a tájakat. Létezik azonban egy jóval olcsóbb, a műfaján belül talán a legkomolyabbnak számító módszer is: ez pedig a nemzetközi buszozás. Ezt a szerepet napjainkban a lassan egész Európára terjeszkedő Flixbus nevű német távolsági autóbuszos cég látja el, nekik pedig számos ajánlatuk akadt erre a lengyelországi útra, el is tartott egy darabig, mire ki tudtam választani a számomra legmegfelelőbbet.

Az útiterv tehát így nézett ki: december 23-án reggel 6:55-kor indulás a Mexikói úttól végig az E77-esen Krakkóba, majd Krakkóból át Wroclawba, Wroclaw után Lesznon át Poznań, Poznańból Varsó-Nyugati pályaudvar, Varsóból végig az E77-esen Radom érintésével ismét Krakkó, majd Krakkóból E77-esen Budapest-Népliget. Minderre 48 és negyed órát szántam, tehát a Népligetbe 25-én reggel 7:10-re érkezéssel számoltam. Végül a nulla éjjeli közúti forgalomnak hála 25-én már 6:35-re beértem a Népligetbe, s így 7:15-re haza is értem a 650-651-es, ill. PDB-709-es M3-as metrókkal, aztán hamar ki is dőltem, hogy kialhassam magam rendesen a hosszú út után.

Az utazás első napjáról már megemlékeztem Poznańban egy élő közvetítés során, a második napról is fogok készíteni videós élménybeszámolót hamarosan, s annak elkészülte után ezt a bejegyzést is frissítem. Na de addig is: lássuk az első részt, avagy hogy milyen is volt eljutni Mexikói úttól poznańi szállásig, a Puro Hotelbe!

Ébredési gondolatok - álom a református múltam tükrében

Azt álmodtam, hogy hittan órám volt.

Méghozzá éppen ugyanott és ugyanazon lelkésznél, mint ahová és akihez még úgy tíz évvel ezelőtt, a Lovag utcai általános iskolás gyermekkoromban jártam: a lipótvárosi Szabadság téren, a Hazatérés Templomában, Ifj. Hegedűs Lóránttal. Szinte pontosan ugyanolyannak is hatott az egész, mint akkoriban, két lényeges eltérés volt csak.

Az egyik az, hogy a templom azon terme a főbejárattól balra, ahol akkoriban mutatta nekem Lóránt a Hildenbergi Kátét, teljesen üres volt és egyszínű (barna), mint amit egy teljesen más célú helységnek terveznek kiadni. Rá is kérdeztem álmomban, hogy hát ezzel most mi lett, s azt a választ kaptam, hogy már nagyon leromlott a hosszú évek alatt a terem állapota, így megszüntették az aktív használatát, emiatt föl kellett menni néhány emelettel egy alkalmas termet találni a tanórához, s egy ágy mellett telepedtünk le.

A másik eltérés pedig az volt, hogy míg akkoriban a valóságban csak egyéni, mondhatni magántanítványa voltam, addig most rajtunk kívül két másik fiú is jelen volt az órán, akiket viszont nem ismertem korábbról. Az egyikük ráadásul feltűnően érdekes síkgeometriai ábrákat és (derék)szögeket rajzolt az órán, valamiről beszélve eközben, de hogy azt milyen vallási témával összefüggésben vetette papírra, én már nemigen fogtam fel. S így utólag, ébredés után már nem is emlékszem rá, hogy mi is zajlott akkor valójában.

S hogy mindezt miért is írtam most le?

Két okból is.

Az egyik az, hogy néhány hónappal ezelőtt, 2018. május 10-én a valóságban is ott sétáltam el a Hazatérés Temploma előtt, és pont akkor jöttek ki onnét többen is, Lóránttal közösen. Akkor és ott, a bejárat előtt jól el is tudtam játszani az egyikük kutyusával, ami egy derűs, kedves emlékként maradt meg a számomra. Mondjuk akkor kíváncsi is voltam, hogy Lóránt vajon így tíz évnyi távlat után is megismer-e engem, de nekem úgy hatott, hogy nem ismert fel... Na mondjuk tény, hogy eléggé sok mindenben el is változott azóta a külsőm, meg hát azért tíz év az tíz év...

A másik pedig az, hogy talán észrevehettétek, hogy vallási témáról sohasem írtam ezelőtt érdemben. Ennek megvan az a nagyon egyszerű oka, hogy nem voltam és most sem vagyok hívő. Az alapvető műveltséghez tartozó része viszont érdekelt a hittannak/Szent Bibliának is, és azért voltak benne szép számmal olyan részek, amik tetszettek. De talán pont a Hildenbergi Káté volt az a pont, aminél úgy éreztem, hogy ez nekem már túl mély kategória. Ennek ellenére most úgy érzem, kedvet kaptam arra, hogy meglátogassam ismét a templomot és felkeressem mind Lórit, mind Becske Katalint, aki még alsótagozatban volt oktatóm onnét, akivel viszont nem is magában a református templomban, hanem a Lovag utcai általános iskolában, napközin találkoztam a legtöbbször, s akkoriban még Nonó húgom is jelen volt ezeken a hittanórákon. Aztán viszont mind a ketten felhagytunk a történet folytatásával...

Most ez az álom mégis olyan különlegesen hatott rám, annyira élethűen idézte fel akkori időimet, hogy noha ez az itt még tavaly télen általam leírt belvárosi séta előtt eszembe sem jutott volna, de most valahogy mégis elgondolkodtatott arról, hogy legalább egyszer tényleg be kéne már néznem hozzájuk. Lehet, hogy folytatása már nem lesz utána ennek a sztorinak, de most ez valahogy nem hagy engem nyugton... Lehet, hogy talán még idén keríthetek is erre módot?

Úgyhogy most megyek is utánanézni. Neked pedig, Kedves Olvasóm, köszönöm a figyelmet! :-)

Novemberi karrierösszegzés

A legutóbbi, áprilisi kiírásom idején még álláskeresésről írtam. Nos, mindenekelőtt lássuk, mi lett a végeredmény.

A MÁV-Csoportnál a FLIRT motorvonat vezető gyakornok képzésre jelentkeztem áprilisban, azzal el is jutottam egy jól sikerült tesztírásig, azonban ezt követően a személyes beszélgetés során a veleszületett szívbetegségem címén elutasítottak. A HVG Állásbörzén szintén nem volt átütő sikerem a cégek többségénél, talán a kecskeméti Mercedes-Daimler Magyarország valamilyen szinten kivételt képez ezalól, mert ők noha akkor épp nem tudtak pillanatnyilag elérhető állást ajánlani, de mivel az életrajzom és személyes beszélgetés során szimpatikusnak találtak, így azt a visszajelzést kaptam tőlük, hogy ha lesz olyan munkakörük, amire alkalmasnak találnak, felkeresnek. Hát, azóta még nem jött tőlük megkeresés, na de erről most csak így ennyi a tények rögzítése végett, ez volt tehát a kevésbé sikeres a tavaszi karrierépítési kísérletemnek, most pedig jöjjön a sikeres rész részletesen.

Szinte napra pontosan fél évvel ezelőtt, 2018. május 10-én délután egy lipótvárosi sétám sorám kaptam egy telefonos megkeresést a Nem Adom Fel Kávézó és Bárból az egyik ottani műszakvezetőtől, Ágitól (aki azóta is az egyik legfontosabb főnököm), hogy mivel ott korábbi alapítványos létem miatt már ismernek, így ha épp nincs állásom, volna-e kedvem a kávézóban dolgozni? Természetesen azonnal igent mondtam, ezzel megindítva azt a folyamatot, ami azóta abszolút be is vált számomra. Május közepén volt tehát néhány próbanapom felszolgálóként és konyhai kisegítőként egyaránt, végül az elsődleges befutó karrierem a felszolgálás lett, így némi adminisztrációt és egyeztetést követően 2018. június 4-én beléptem a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet aktív munkaállományába mint felszolgáló.

Júniustól Augusztus végéig felszolgálóként dolgoztam végig, egész jól is ment, szeptemberre viszont a változatosság kedvéért átkértem magam Áginál a kukták közé. Na, ez viszont leginkább bukás volt: a konyhán nem tudtam felvenni az ott kellő munkavégzési tempót, egy ízben ráadásul a jobb hüvelykujjamat is sikerült elég csúnyán és fájdalmasan megégetnem, így még az ujjégetés napján visszakértem magam Áginál a felszolgálásra, így az októbert már ismét felszolgálóként indítottam. Szóval ez egy húzós lecke volt számomra, de legalább javarészt kitanultam, mit hogyan kell intézni egy konyhán, még ha gyors nem is tudok lenni benne, de legalább nem állok tanácstalanul a továbbiakban, ha ilyen témában kell egyszer valahol helytállni, hanem tudni fogom, mit hogyan kell intézni.

Míg a nyáron javarészt délelőttös és kora délutános felszolgáló voltam, s a konyhán is leginkább csak délelőttől délutánig voltam, addig az októbert már estisként kezdtem. Amíg néhány munkatársamnak ez büntetésnek hat, hogy esti műszakba osztják, nekem ez inkább pont, hogy még jobban is fekszik, mint az ebédeltetési, úgyhogy azóta ismét jó minden.

Október második felében jött az eddigi legújabb lényeges változás, ami már a jelenemhez vezet: két, egyszerre pultos és felszolgáló kollégánk közösen, együtt léptek ki a kávézó állományából, így jöhetett szóba számomra a gyakorlatban is az, ami augusztus végén még csak felvetés szintjén merült fel: pultosnak is jelentkeztem. Október végén tehát megindult a pultosi betanításom is, ami szerencsére egész jól megy azóta is, így mostanra már biztos, hogy a pultos lét válik itt számomra elsődlegessé.

Amiről pedig a mostani bekezdésben írok, ez pedig már a belátható jövőmre vonatkozik mint célkitűzés: mivel az egyik, október végén kilépett kollégánk hatórás műszakban dolgozott, a jövő évre én is becéloztam a napi négy helyett immár napi hat órában munkát. Ez egyelőre vezetőségi elbírálásra vár, de ha most az év végéig elég jól végzem a munkám mind a pultban, mind felszolgálóként, úgy bízom benne, hogy sikerül elérnem ezt a célt, ami igencsak jelentős rangi előrelépést jelentene számomra.

Szumma szummárum, száz szónak is egy a vége, így mindent összegezve elmondhatjuk: öt hónap alatt egy univerzális, ún. "Jolly Joker" munkavállalóvá váltam a Nem Adom Fel Kávézó és Bár munkatársai között, aki szinte minden, a kávézó működtetésében lényeges feladathoz ért, így azt látom el, amire épp szükség van: félig pultosként, félig felszolgálóként látom el szerepemet, s nagyon szeretem a munkakörnyezetemet, a munkatársaimmal és a főnökséggel is jól kijövök, s a fejlődési lehetőségeket is fokozatosan aknázom ki, panaszra tehát nincs okom. Igyekszem tehát mindent megtenni azért, hogy ez a mostani jólét fenn is maradhasson, mert bizony mára az is elmondható, hogy szívügyemmé, hívatásommá vált, amire gyermekként még nem is gondoltam, hogy valaha eljöhet számomra: a vendéglátóipar.

Most tehát megyek is dolgozni, mert a héten minden hétköznap 18-22 óra közti műszakban vagyok, s nem akarok kimaradni a jóból. Aki szeretne tehát engem munka közben látni, a Nem Adom Fel kávézó és bárban hétköznap esténként megtalál. Ott találkozunk! :)