Ahogyan telnek és múlnak az évek, egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy szinte csak olyankor veszem elő a Bloggert, amikor úgy érzem, hogy valami nagyon nyomaszt engem belül és muszájnak érzem kiírni magamból, de nem akarok senkit privátban terhelni velük és Instán/Threads-en nem mutatna jól az ilyen. Sokszor csak úgy írok itt valamit, aztán végül közzé sem teszem, csak a piszkozatok között marad.
Mondjuk ha belegondolok, hogy honnan is indult az én blogger életem és milyen irányt vett... akkor valószínűleg azt látnátok bennem, hogy egy életvidám, kreatív, közönségkereső és sokszínű kisfiúból egy olyasvalaki lett nagykorára, aki inkább csak magának való, elkeseredett és sokkal inkább csak a rosszat látja maga körül. Ez részben sajnos tényleg így is van. Részben viszont azért történnek jó és becsületre méltó dolgok is.
A legjobb dolognak, ami az elmúlt évek során történhetett velem, az érdi baráti köröm megalakulását gondolom. Ikeás karrieremmel egy időben indult ez a sztori, és bár az elmúlt öt és negyed évben sokat változott az aktív összetétele, mind a mai napig megmaradt belőle egy stabil keménymag, akikkel mindig tök jól tudom érezni magam. Huszonhét évesen léptem be tizenhárom-tizenöt évesek körébe, és még ha akadtak is ebből eredő előítéletek, mindig igyekeztem mindent megtenni azért, hogy ezeket idővel minden érintett félre tudja tenni és azért értékeljen engem, aki vagyok és hogy minden nehézség ellenére is végig kitartottam mellettük. Ez meg is hozta a gyümölcsét: egyre és egyre jobb csoportos programok születtek, és ezek olyan szép emlékeket hagynak bennem, hogy mindig jó rájuk visszagondolni. Időnként egy-egy gyengébb láncszem azért hajlamos kihullani, szóval sokszor tényleg csak a keménymag marad egyben, de így is tök szerethető marad ez az egész társaság.
Amit még szintén meg akarok említeni, az az, hogy nemrégiben ismét Szarajevóban jártam. Ennek nem egy szokványos apropója volt: egyik volt osztálytársammal, Nikivel, akivel anno általános iskola felsőtagozatosként hát finoman szólva nem jöttünk ki valami jól (mondjuk ki: rideg, rivalizáló, ellenséges volt a kapcsolatunk osztálytársként), egyszer egy kis újpesti pékségben összetalálkoztunk, s mint kiderült, ő ott dolgozott. Ez a találkozás teljesen felülírt mindent, ami a múltban történt: olyan kedélyes, olyan baráti beszélgetés indult akkor köztünk, amit a felnőtté válásom egyik legkedvesebb emlékeként tudok számon tartani. A kis pékség sajnos hamar tönkrement, de Nikivel fennmaradt köztünk a nagyon jó személyes kapcsolat. Tőle nem sokkal a találkozás után kaptam is egy olyan üzenetet, amit példaértékűnek tartok és amiért Nikit nagyon nagyra becsülöm és nagyon köszönöm is neki: nyíltan bocsánatot kért mindazokért, amikkel anno osztálytársként ellenem tett. Ez számomra egy óriási lélekemelő pont lett az életben; mivel sem tudnám jobban illusztrálni, amikor azt mondom, hogy sosem szabad feladni? Igen, gyerekek voltunk, tele gyermekbetegségekkel, de ha valaki ilyenné válik nagykorúvá, a szememben ilyen az _igazi_ felnőtt.
Na de hogy mindezt miért is meséltem el? Ennek az az oka, hogy a pékség bezárása után Niki Szarajevóba költözött, és még korábban volt is, hogy beszéltem vele a városról, hiszen 2020 februárjában én is ott voltam, bejártam a nagyját. Érett tehát bennem az ismétlés. Sajnos Niki nem tartózkodott a környéken, amikor lett egy jó alkalmam rá, hogy egy majdhogynem nyolc munkanapos hetet követően újra Szarajevóba tudjam venni az irányt, de megígértem neki, hogy mesélek arról, hogy milyen volt újra ott lenni, milyennek látom így közel hat és fél évvel később.
S hogy milyennek találtam most Szarajevót? Hát, voltak benne tök jók meg kevésbé jók is, nézzünk is pár konkrétumot.
Ami nagyon nem volt jó, az az, hogy miután megérkeztem az autóbusz-állomásra és elkezdtem besétálni a főútra és azon keresztül az óvárosba, akkor idehaza még elég hűvös és borult idők voltak, ott viszont a 34 fokos felhőtlen időben alig találtam árnyékot. Urbanisztikailag ugyanis valamit nagyon benéztek azok, akik az ottani nemzeti múzeum környékén jelölték ki, hogy hová ültessék a főút menti fákat, ugyanis a napállás miatt pont nem a gyalogos járdára jutott az árnyékból, hanem az útnak egy olyan részére, ahol nem jár senki, ezzel szembesülni pedig baromi kellemetlen volt. Az óvárosba érve már jobb volt a helyzet, de az odáig tartó részt inkább hagyjuk is.
A következő fekete pont az volt, hogy ha már ennyit kellett a tűző napon gyalogolni, gondoltam, beugrok a Sarajevo City Center (SCC) nevű bevásárlóközpontba venni valami hűvös frissítőt. Aha, gondoltam nagy naivan, hogy ez ilyen egyszerű lesz... Hát nem volt nyitva! Aztán ahogy mentem befelé a városközpont felé, alig láttam nyitva tartó helyeket. Na mondom bakker, nálunk már tíz éve megszűnt a vasárnapi boltzár, de itt még mindig érvényben van... Szinte csak és kizárólag az óvárosi főtéri nagy mecset körül lehetett nyitva tartó boltokat, kávézókat találni. Persze, mert hiszen ott _tényleg_ még ma is az a reális, hogy vasárnap mindenki vagy templomba [mecsetbe] jár, vagy ki sem mozdul otthonról. De ami az egészben a legérthetetlenebb volt számomra, az az, hogy még a vendéglátóhelyek többsége is zárva volt. Oké, értem én, hogy ilyen a muzulmán kultúra... de... nem éheznek meg az ott élő emberek? Mindenki csak a mecset körüli (méregdrága) helyeken étkezik, vagy ezt így hogy? Ráadásul kerékpáros ételfutárokat sem láttam aznap dolgozni, tehát még csak az az opció sincs, hogy ilyenkor kiszállítással oldanák meg a dolgot. Még csak az az étterem sem volt nyitva, ahová hat éve ültem be ebédelni, az Ilidza autóbusz-állomási iChicken. Végül Ilidzán a Taco Bell-be ültem be "tízóraizni" (délután öt órakor sikerült csak a célra megfelelő helyet találni, kicsit sem észbontó), ami olyasmi, mint nálunk a Pesti Pipi. Az viszont full jó volt, amit ott kaptam, igaz, még a magyar inflációs árakhoz képest nézve sem hatott olcsónak, de ha nincs más, miközben a gyomrom már kezdte felmondani a szolgálatot az ürességtől, akkor nem lehet mit tenni...
Maga Ilidza egyébként tök kellemes élmény volt. Bementem a városligetbe és a fő sétáló korzóra is, na az bezzeg tele volt élettel. Az onnan visszajutás a belvárosba viszont azt reméltem, hogy pofonegyszerű lesz: gondoltam, veszek egy jegyet a 3-as villamosra a végállomáson és meg is van oldva a dolog. Ja, csakhogy még a végállomáson sincsen lehetőség kártyás fizetésre, a legközelebbi ATM automata meg az istennek sem akarta beolvasni a bankkártyám adatait az NFC-érintős módszerrel ötszöri próbálkozás után sem, jegy nélkül meg nem szállhatok fel a villamosra. Jó, akkor nézzünk a Bookingon bérautót... Két óra múlva tudna csak odaérni. Na mondom még csak azt kéne, hát bakker, ennyi idő alatt gyalog is visszajutok... El is indultam gyalog, végül egy kicsivel a Stup csomópont előtt sikerült végre egy olyan helyet találni a főút mentén, ahol egymás mellett volt két ATM is és ott bezzeg a legelső kísérletre meglett az azonosítás és végre fel tudtam venni készpénzt (40 márkát), hogy abból fedezni tudjak minden hátralévő ottani fizetést. Egy jó kétezer Forintot vont le pluszban a bankom a külföldi ATM-s tranzakcióért, de úgy voltam vele, hogy inkább veszítsek ennyit, mint hogy végig kelljen caplatni gyalogosan és hogy ki tudja, hol lesz még szükség készpénzes fizetésre kártyás opció híján. A Stup állomáson ki is fogtam az egyik legrégebbi villamost, szerencsére full jó arc volt a járművezető, még meg is kérdezte tőlem, hogy honnan jöttem, tök jót tudtam vele dumálni útközben.
Végül, de nem utolsósorban jött a szállás, amihez az 1984-es olimpiára épült Hotel Holiday-t választottam. Nos, a szálloda mind a mai napig igencsak őrzi a nyolcvanas évekre jellemző brutalista építészeti vonásokat, de maga a szoba, amit ott kaptam, kifejezetten korszerű és modern bútorokkal volt felszerelve, és mivel a hetedik emeletén foglalt helyet, így az ablakból baromi jó kilátás is nyílt a városra. A szobát nem érheti panasz: nagyon tiszta és rendezett volt, a klíma is tökéletesen működött és a Wifi is, bár a net kicsit lassú volt, de stabil. Apropó, itt jegyzem meg, hogy Szarajevón és Ilidzán kívül szinte mindenhol az országban csak 3G/HSPA szintű lefedettséggel találkoztam [Magyarországon ilyennel nem is lehet már találkozni, hogy 3G, nálunk mindenhol minimum 4G-sre cserélték a régi 3G antennákat, ha nem rögtön 5G-re], még a 4G/LTE-ből is csak az egyik leglassabb változat érhető el. Mondjuk benne van a mobilszámlámban a havi 5 GB EU-n kívüli roaming net előfizetés mindkét telefonszámomra, így nem lett volna baj akkor sem, ha a szállodai Wifi nem működik, de mivel ha lassan is, de hibátlanul ment, így szerencsére nem kellett belőle sokat elhasználni. A végén pedig olyan jót aludtam, hogy azóta sem volt egyszer sem annyira jó és annyira hatékony alvásom. A reggeli... Na, az aztán kifejezetten bosnyák volt. Igencsak szűkös választék jellemezte, bár az alapanyagok minősége korrektnek mondható. Az viszont némi morgásra adott okot, hogy a melegételeket nem tartották annyira melegen, hogy ne hűljenek ki pillanatok alatt, mire az asztalhoz vittem belőlük. Ez persze javítható dolog, és igazából ennél nagyobb gondom nem is volt a szállással. Cserébe azon ténynek, hogy a kávéautomata forró kakaót is adott, na annak nagyon örültem.
Konklúzió: ha még valamikor újra Szarajevóba mennék, szívesen választanám újra ezt a helyet szállásért. Maga a város pedig tele van jobbnál jobb látnivalókkal, de legközelebb inkább nem vasárnapi napot töltenék ott, hanem olyat, amikor nyitva is lehet találni városszerte mindent.
Szóval... Ilyen volt. Ott és akkor felemásnak hatott, de minden jó, ha a vége jó, nem? A látogatás vége pedig jó volt. Egyedül a bródi határmenti ellenőrzés az, ami erősen nem volt kellemes, mert egy egész óra ráment, hogy normálisan tovább engedjenek minket, ráadásul még a vámosok is ellenőriztek. Na de annyi baj legyen... Nem volt belőle gond, csak hosszadalmas és unalmas volt. De túléltem, utána meg már sima volt a haladás a hazafelé vezető úton. Úgyhogy erről ennyit.
Viszont most hogy ránéztem az órára... Éjjel 2 óra 24 perc van. Azt hiszem, elég lesz most már, így is annyit írtam, hogy lassan össze fognak folyni előttem a betűk.
Na, jó éjszakát!
