Amikor az ember Internet Explorert használ, néha észre sem veszi, hogy mire eljutott odáig, hogy megírja az év első posztját, addigra letelik két teljes hónap az évből, jóllehet az időjárás nem igazán állt ezalatt a helyzet magaslatán. Egyszer szélviharok, egyszer melegrekordok, egyszer erős fagyok, gyorsan ugráló hőingás, kettős frontok... Mindenki imádja őket, mi? Megnyugtatásul közlöm, hogy én sem. Az egész végére persze csak olaj a tűzre az, hogy mire eljutottunk a Busójárásig, addigra egyértelművé vált, hogy ez már nem a tél zárása és a tavasz köszöntése, hanem pont az ellenkezője történik most: az eddig eléggé tavaszias időket most, február/március fordulóján váltja fel a téli hideg.
Merre lehet ilyenkor tekinteni? Előre? Nem? Hátra? Nem? Felfelé nézni? Hát, inkább csak ha éjszaka fényszennyezéstől javarészt mentes környezetben vagyunk, és olyankor tisztán kivehetők a csillagok, s lehetőleg épp úgy hétfőn tegyük, mint amikor én ezeket a sorokat írom. Nézzünk tehát egyébként csak egymásra és önmagunkba: ezt kértük? Hát, meg is kaptuk. Betenném a fenyőfa alá, főleg mivel tegnap nagyon az volt az érzésem, hogy ki kéne tenni ismét a karácsonyi díszeket és meg kéne gyújtani az adventi gyertyákat, vagy épp a gáztűzhelyeken lévő négy gázrózsát, ahol ennek a hagyománynak a modern megoldásával szeretnek élni a népek. Csak aztán a gázszolgáltató nehogy kicsit magasabb számlát küldjön a korábban megszokottnál... Engem személy szerint nem fenyeget ez a veszély, mivel nálunk nincs a lakásban elérhető gázszolgáltatás, nálunk a sütő és a fűtés is villannyal megy, így ez nálunk nem opció, de akinek inge, nyugodtan vegye magára.
Amúgy... az év első öt hete valami ritka katasztrofálisan telt számomra. A hatodik héttől kezdtek csak jobbra fordulni a dolgok, de addigra már az volt bennem, hogy hasonló mértékben kiszenvedtem, mint tavaly augusztusban a csoportos 500+ vasúti túra után röviddel. Mostanában meg... úgy érzem, csomó mindennel le vagyok maradva abból, amit még januárban el szerettem volna intézni, de kifogytam a rájuk fordítható időből és energiából. Most meg ezek mind felhalmozódtak és azt sem tudom, épp hová kapjak, így csomót bakizok is ezek súlya alatt, próbálva újra felépülni a romokból, ami közel sem zajlik zökkenőmentesen. Talán majd márciusban fel tudok ismét zárkózni, de ezt a februárt sajnos már így zárom, elmaradások közepette.
Ha egy valami van, ami még úgy egész jól megy mostanában, az a munkavégzés, de január végére el is jutottam odáig, hogy talán túl jól is ment ahhoz, hogy mellette másra is maradjon időm. Utólag talán nem fogom megbánni, de az biztos, hogy szükségem volt arra, hogy az eljövő hónaptól kezdve lecsökkentsem a munkanapjaim létszámát. Nyilván ez kevesebb fizetéssel is jár, de én úgy vagyok a dologgal, hogy inkább keressek kevesebbet, csak ne legyen az, hogy átesek a ló túlsó oldalára azzal, hogy túlvállalom magam munka terén. Januárban ugyanis ez történt, csakhogy tavaly év végén még egyáltalán nem ezzel számoltam. Szerencsére meglett rá a megfelelő megoldás, így fel tudtam lélegezni, de az ehhez vezető út számomra jóval hosszabbnak hatott, mint ameddig valójában tartott. Na, mindegy, a lényeg, hogy így már nincs az, hogy úgy járnék be munkába, mint aki totál ki van facsarva és nincs semmi életkedve, hanem ismét tudok mosollyal és optimizmussal kezdeni műszakot. S azért az elmúlt háromnegyed év során úgy érzem, belejöttem a dologba, már egész rutinosan végzem a dolgom, s igyekszem minden kollégámat jobb kedvre deríteni, amennyire tőlem kitelik. E téren egyébként a későbbiekre ki is gondoltam valamit, hogy hogyan tudnám a jelenleginél jóval komolyabban kamatoztatni az abból eredő örömöt, hogy mind a mai napig mindenkivel tök jól eltalálom bent a közös hangot, de erről még kell bent beszélnem a vezetéssel. Remélem, részben erről is fog szólni az eljövő hónap, ez ugyanis sokat befolyásolhat az Ikeás jövőm alakulásán, de bízom a sikerben.
