Ismét eltelt több, mint egy teljes év a legutóbbi írásom óta. Az őszintét megvallva eléggé ki is ment a fejemből ez a platform, a ma reggeli Google Play-s Blogger mobilalkalmazás frissítés juttatta csak eszembe: jé, tényleg még itt van ez is.
Mik mennek mostanában? Stabilan dolgozom, szeretem a munkámat, a legutóbbi poszt óta talán egyszer sem voltam beteg, szóval igazából tök jól működnek a dolgok. Talán éppen ez volt itt a csend fő oka: a nyugalom. A konzisztencia, hogy nem nagyon történik velem semmi olyan igazán rendkívüli, ami olyan, hogy na, akkor most fogom magam és ezt muszáj magamból kiírni.
Másfél hete töltöttem be a 32-t. A korábban megszokottnál szembetűnően szűkebb körökben, csöndesebben zajlott az ünneplés, noha ez nem volt előre tervezett, tehát én azért egy nagyobb létszámot próbáltam hozzá megmozgatni - sikertelenül. Sebaj, a legközelebbi részek így is aktívan jelen maradtak, de egyértelműen érződik, hogy ez most közel sem az a hosszúra nyúlt szülinapozás, mint tavalyelőtt, amikor több, mint egy egész hónapon át még javában szinte minden a szülinapomról szólt és jóval szélesebb körök előtt.
Talán a legszebb rész az volt, amikor még tizennegyedikén, Bécsből hazafelé úton a Regiojeten a vasúti fülkében ülő utastársakkal közösen tudtunk koccintani és vidáman dumálni kötetlenül mindenről. Az egy olyan út volt, ami igazából már két nappal előre a legünnepélyesebb hangulatot biztosította. Lehet, hogy az akkori úti társakat csak akkor és csak ott láttam az életben, de ha bármikor valaki nekem őket fogja felidézni, akkor mindig úgy leszek a dologgal: igen, ez így volt szép, pont úgy és pont velük.
Meg úgy általánosságban elmondható, hogy az idei szülinapom legjava valójában még a szülinapot megelőző napokban zajlott. 11-én ugyanis nagy útra indultam: előbb Münchenbe buszoztam, majd Nürnbergbe vonatoztam, hogy végül ez utóbbiról 12-én napkeltére Lausanne-ba érhessek a barcelonai busszal. Kevés alvással, sok aktivitással, komoly városjárásokkal telt ez a néhány nap, Lausanne és elővárosát alaposan végig is tömegközlekedtem, igazából kb. mindent kipróbálva abból, amit az Olimpia fővárosa nyújt. A város amúgy erősen Fonyódot juttatta eszembe, különösen a tóparti része (Ouchy) meg ahogyan mögötte kezdődik a végeláthatatlan és igencsak meredek hegység. Ott aztán nem lehet a motorerősségen spórolni: kell ám az a rengeteg lóerő, ha valaki ott akar közlekedni.
Ezt követte másnap délután egy újabb igencsak hosszú buszozás Bécsbe, addigra viszont már annyira elfogyott bennem a szufla, hogy Erdbergbe érve egy darabig nem is nagyon volt ötletem, hogy mit csináljak itt. Húsz perccel előbb értünk oda a tervezett időnél, így még tök sötét volt, nem volt semmi nyitva, még maga a buszpályaudvar sem, úgyhogy mit lehet tenni? Jobb híján úgy döntöttem, hogy elkezdek metrózni. Ennek az eredménye az lett, hogy - az ott töltött időszak első felében végig azzal küszködve, hogy ne aludjak be teljesen - sikerült Bécs összes metróvonalát elejétől végig beutazni. Ennek végén az ottani északi Ikeába beugrottam ebédelni, ez adott végül egy olyan energiabombát, hogy végig tudjam csinálni a nap hátralévő részét és hogy a végén jöhessen a fentebb említett Regiojetes hazaút, amiért már önmagában is úgy érzem, megérte ezt az egészet végigcsinálni, végig kitartani. Hazaérve aztán az eredmény több, mint 13 órányi alvás lett majdnem végig egy huzamban, de utána már minden rendben is volt. Szóval baromi hosszú, eszméletlen kitartást igénylő, de kiváló sikerességű utat zártam.
Na, és te hogy vagy? Írd meg kommentben!
