Igen, tudom... Nem pont ilyennek terveztem a 2020-as évet, hogy egészen június második feléig egy darab posztot sem fogok ide kiírni, pedig nem volt eseménytelen az elmúlt fél év sem, de valahogyan ez sosem jutott megfelelő időben eszembe, hogy ide is kéne már valami érdemlegeset írni. Mostanáig.
Hétfő este például vettünk anyuval itthonra egy új, Szarvasi SZV-611 típusú kávéfőző gépet. Ez elsősorban azért fontos, mert így végre ha megint bejönne valami olyan rendkívüli karanténszezon, mint ami idén március közepén indult globálisan emiatt az előre nem látott Covid-19 járvány miatt, akkor ne legyen az, hogy nincs rendes kávézásra módunk, mivel hetekig az összes kávézó zárva tartott. S emellett az is lényeges benne, hogy ezzel végre valahára el tudtam kezdeni itthon, házilag, avagy ahogyan a karantén alatt mondani volt szokás: home office-ban gyakorolni a kávéfőzés és hozzá a tejhabosítás mikéntjét, mivel a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezetből tavaly július másodikai kilépésem óta erre nem volt lehetőségem, most viszont csaknem egy teljes év leforgása után ismét bele tudok így végre jönni a témába, ezáltal szükség esetén nem lesz az, hogy azért rontok el egy ilyet, mert kijöttem a gyakorlatból. Tiszta haszon, nem?
S ha már home office: a karanténszezon kezdete sajnos az Artisjus-nál való munkaviszonyom végét is jelölte. Március 12-én még rendesen végigdolgoztam bent a délutánt, 16-án viszont jött a hír, hogy holnaptól ne menjek be, mert nincs hova, ugyanis bezárt az iroda, az egész cég átállt a távmunkára, az én munkaköröm pedig nem volt alkalmas távmunkában végezhetőnek. Ehhez még pluszban jött az a lesújtó tény, hogy noha március 14-én kora reggel forgalomba állt Budapesten az első MÁV-os Stadler KISS típusú emeletes motorvonat, de akkor még talán senki sem gondolta, hogy alig egyetlen nappal később, 15-én lesz az utolsó utasforgalmi napja is egyben... A 16-án életbe lépett határzár miatt ugyanis a Stadler azonnali hatállyal hazarendelte Magyarországról a tesztelési személyzetet, így az addig oly ígéretes KISS projekt hirtelen teljesen be is halt. Most június közepére végre éledezni kezdett ismét a dolog, a határzár feloldásával visszatérhetett a személyzet, s tegnap már csatolt szinkronüzemben próbázhattak az 1-es vonalon, ill. azért időközben szép csendben el is készült közülük néhány egység Dunakeszin, szóval még ha jelentős késéssel is ugyan, de valószínűleg a nyár második felétől ismét lehet majd rajtuk utazni.
Vissza márciusra! Én magam személy szerint nem féltem a vírustól, s amíg csak megtehettem, igyekeztem minél többet házon kívül tartózkodni. Március 24-én azonban kijött rajtam egy nem várt tüszős mandulagyulladás, ami rövid időn belül a fogínyemre is átterjedve azt is teljesen kimarta, így az onnantól kezdődő két és fél hét számomra életem eddigi legvészesebb szenvedését jelentette: konkrétan napokig egyáltalán nem bírtam enni, és inni is csak alig, annyira pokolian fájdalmas volt minden egyes nyelési kísérlet. Nagy nehezen sikerült végül április közepére kikezelni belőlem a betegséget, de maradandó nyomot hagyott az életemben, ugyanis az addig jellemzően 65-71 kg közti testsúlyom tartósan 62-65 kg-ra csökkent, így gyakorlatilag anélkül váltam anorexiás alkatúvá, hogy le akartam volna fogyni - a gyulladás viszont sajnos kikényszerítette belőlem. Minden eddiginél fontosabb lenne most visszahíznom, de rövid időn belül rá kellett jönnöm: egyszerűen nem tudok annyit enni, hogy ezt ki tudjam vitelezni - kénytelen voltam tehát lemondani róla, feladni a sikert. Ez azonban egy korábban soha nem tapasztalt aggodalomra adott okot: ha megint benyelek valami ilyen, a fogyasztásban akadályozó betegséget, akkor konkrétan nem lesz miből immunrendszert fenntartanom vele szemben, mert nincs rajtam minimális zsírréteg sem, hogy segítsen a védekezésben. Mostanában viszonylag jól vagyok szerencsére, de ha csak egyszer is beüt a krach... annak beláthatatlan következményei lehetnek rám nézve. Csak reménykedni merek, hogy nem lesz még egy ilyen borzalom az életemben, mint a mandulagyulladás.
Úgyhogy... BÚÉK 2020, bár ennél azért remélem, hogy már csak jobb lesz a második fele.
Hétfő este például vettünk anyuval itthonra egy új, Szarvasi SZV-611 típusú kávéfőző gépet. Ez elsősorban azért fontos, mert így végre ha megint bejönne valami olyan rendkívüli karanténszezon, mint ami idén március közepén indult globálisan emiatt az előre nem látott Covid-19 járvány miatt, akkor ne legyen az, hogy nincs rendes kávézásra módunk, mivel hetekig az összes kávézó zárva tartott. S emellett az is lényeges benne, hogy ezzel végre valahára el tudtam kezdeni itthon, házilag, avagy ahogyan a karantén alatt mondani volt szokás: home office-ban gyakorolni a kávéfőzés és hozzá a tejhabosítás mikéntjét, mivel a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezetből tavaly július másodikai kilépésem óta erre nem volt lehetőségem, most viszont csaknem egy teljes év leforgása után ismét bele tudok így végre jönni a témába, ezáltal szükség esetén nem lesz az, hogy azért rontok el egy ilyet, mert kijöttem a gyakorlatból. Tiszta haszon, nem?
S ha már home office: a karanténszezon kezdete sajnos az Artisjus-nál való munkaviszonyom végét is jelölte. Március 12-én még rendesen végigdolgoztam bent a délutánt, 16-án viszont jött a hír, hogy holnaptól ne menjek be, mert nincs hova, ugyanis bezárt az iroda, az egész cég átállt a távmunkára, az én munkaköröm pedig nem volt alkalmas távmunkában végezhetőnek. Ehhez még pluszban jött az a lesújtó tény, hogy noha március 14-én kora reggel forgalomba állt Budapesten az első MÁV-os Stadler KISS típusú emeletes motorvonat, de akkor még talán senki sem gondolta, hogy alig egyetlen nappal később, 15-én lesz az utolsó utasforgalmi napja is egyben... A 16-án életbe lépett határzár miatt ugyanis a Stadler azonnali hatállyal hazarendelte Magyarországról a tesztelési személyzetet, így az addig oly ígéretes KISS projekt hirtelen teljesen be is halt. Most június közepére végre éledezni kezdett ismét a dolog, a határzár feloldásával visszatérhetett a személyzet, s tegnap már csatolt szinkronüzemben próbázhattak az 1-es vonalon, ill. azért időközben szép csendben el is készült közülük néhány egység Dunakeszin, szóval még ha jelentős késéssel is ugyan, de valószínűleg a nyár második felétől ismét lehet majd rajtuk utazni.
Vissza márciusra! Én magam személy szerint nem féltem a vírustól, s amíg csak megtehettem, igyekeztem minél többet házon kívül tartózkodni. Március 24-én azonban kijött rajtam egy nem várt tüszős mandulagyulladás, ami rövid időn belül a fogínyemre is átterjedve azt is teljesen kimarta, így az onnantól kezdődő két és fél hét számomra életem eddigi legvészesebb szenvedését jelentette: konkrétan napokig egyáltalán nem bírtam enni, és inni is csak alig, annyira pokolian fájdalmas volt minden egyes nyelési kísérlet. Nagy nehezen sikerült végül április közepére kikezelni belőlem a betegséget, de maradandó nyomot hagyott az életemben, ugyanis az addig jellemzően 65-71 kg közti testsúlyom tartósan 62-65 kg-ra csökkent, így gyakorlatilag anélkül váltam anorexiás alkatúvá, hogy le akartam volna fogyni - a gyulladás viszont sajnos kikényszerítette belőlem. Minden eddiginél fontosabb lenne most visszahíznom, de rövid időn belül rá kellett jönnöm: egyszerűen nem tudok annyit enni, hogy ezt ki tudjam vitelezni - kénytelen voltam tehát lemondani róla, feladni a sikert. Ez azonban egy korábban soha nem tapasztalt aggodalomra adott okot: ha megint benyelek valami ilyen, a fogyasztásban akadályozó betegséget, akkor konkrétan nem lesz miből immunrendszert fenntartanom vele szemben, mert nincs rajtam minimális zsírréteg sem, hogy segítsen a védekezésben. Mostanában viszonylag jól vagyok szerencsére, de ha csak egyszer is beüt a krach... annak beláthatatlan következményei lehetnek rám nézve. Csak reménykedni merek, hogy nem lesz még egy ilyen borzalom az életemben, mint a mandulagyulladás.
Úgyhogy... BÚÉK 2020, bár ennél azért remélem, hogy már csak jobb lesz a második fele.
1 megjegyzés:
Hú, nagyon kemény volt... De szerencsére azóta teljesen rendbe jöttél! :)
Megjegyzés küldése