A Flixbus varázsa - gondolatok egy lengyel körútról

Helló mindenkinek!

Mint azt észrevehettétek, ma kora délután korszerűsítettem a blog arculatán, remélve, hogy így könnyebb és talán gyorsabb is lesz Nektek is áttekinteni a felületét. Szerintem egyszerűbb is lett az eddiginél, mégis megmaradt rajta minden, ami eddig is rajta volt.

Lengyelország egy olyan ország, ahová korábban még kb. álmodni sem mertem volna, hogy megérem, hogy önállóan eljussak és saját magam járhassam be a legnagyobb városait, láthassam felépítésüket, tömegközlekedési megoldásaikat... S ez így is maradt egészen idén december 23-áig, vasárnapig.

Miután 22-én, szombaton még így idén utoljára végigdolgoztam egy esti műszakot a Villon Trió lemezbemutató koncertje alkalmából (amire sikerült is nem kevesebb, mint +40 perc túlórát pakolni, amennyire elhúzódott végül a koncert befejezése...), szerencsére még éppen sikerült elérnem a Nyugatiban a napi utolsó S72-es személyvonatot hazaútra, így 23:35-re értem haza, ami után már tőlem szokatlanul rövid időn belül mentem is aludni. Ennek oka nem más, mint ami vasárnap kora reggel várt rám: a Mexikói útnál, a Cafe Memories (ami az egykori Retro Lángos büfé - pár éve még de sokat jártam oda enni, mielőtt megszűnt... igaz, lett helyette az Eiffel téren egy Zsiráf, de erről majd később) előtt 6:55-kor kezdetét vette a lengyelországi felfedező túrám.

Az elmúlt egy évem egy része arról is szólt többek között, hogy ezt az utazást megtervezzem, megszervezzem, s végül Szentestére meg is valósítsam. Sokáig agyaltam azon, hogy milyen útvonalon jussak el Poznańba és Varsóba, mint a két elsődleges látogatási célom, nézegettem a MÁV-Csoport Elvira utazástervezőjét, hogy ad-e ki valami használhatót Budapestről e két város egyikébe, de nem jártam sikerrel. Így aztán mi maradt még mint alternatív tömegközlekedési megoldási módszer Lengyelországba? Lehetett volna a repülőzés, de azt egyrészt nagyon drágának ítéltem, másrészt én inkább földfelszínen, testközelből szeretem látni a tájakat. Létezik azonban egy jóval olcsóbb, a műfaján belül talán a legkomolyabbnak számító módszer is: ez pedig a nemzetközi buszozás. Ezt a szerepet napjainkban a lassan egész Európára terjeszkedő Flixbus nevű német távolsági autóbuszos cég látja el, nekik pedig számos ajánlatuk akadt erre a lengyelországi útra, el is tartott egy darabig, mire ki tudtam választani a számomra legmegfelelőbbet.

Az útiterv tehát így nézett ki: december 23-án reggel 6:55-kor indulás a Mexikói úttól végig az E77-esen Krakkóba, majd Krakkóból át Wroclawba, Wroclaw után Lesznon át Poznań, Poznańból Varsó-Nyugati pályaudvar, Varsóból végig az E77-esen Radom érintésével ismét Krakkó, majd Krakkóból E77-esen Budapest-Népliget. Minderre 48 és negyed órát szántam, tehát a Népligetbe 25-én reggel 7:10-re érkezéssel számoltam. Végül a nulla éjjeli közúti forgalomnak hála 25-én már 6:35-re beértem a Népligetbe, s így 7:15-re haza is értem a 650-651-es, ill. PDB-709-es M3-as metrókkal, aztán hamar ki is dőltem, hogy kialhassam magam rendesen a hosszú út után.

Az utazás első napjáról már megemlékeztem Poznańban egy élő közvetítés során, a második napról is fogok készíteni videós élménybeszámolót hamarosan, s annak elkészülte után ezt a bejegyzést is frissítem. Na de addig is: lássuk az első részt, avagy hogy milyen is volt eljutni Mexikói úttól poznańi szállásig, a Puro Hotelbe!

Ébredési gondolatok - álom a református múltam tükrében

Azt álmodtam, hogy hittan órám volt.

Méghozzá éppen ugyanott és ugyanazon lelkésznél, mint ahová és akihez még úgy tíz évvel ezelőtt, a Lovag utcai általános iskolás gyermekkoromban jártam: a lipótvárosi Szabadság téren, a Hazatérés Templomában, Ifj. Hegedűs Lóránttal. Szinte pontosan ugyanolyannak is hatott az egész, mint akkoriban, két lényeges eltérés volt csak.

Az egyik az, hogy a templom azon terme a főbejárattól balra, ahol akkoriban mutatta nekem Lóránt a Hildenbergi Kátét, teljesen üres volt és egyszínű (barna), mint amit egy teljesen más célú helységnek terveznek kiadni. Rá is kérdeztem álmomban, hogy hát ezzel most mi lett, s azt a választ kaptam, hogy már nagyon leromlott a hosszú évek alatt a terem állapota, így megszüntették az aktív használatát, emiatt föl kellett menni néhány emelettel egy alkalmas termet találni a tanórához, s egy ágy mellett telepedtünk le.

A másik eltérés pedig az volt, hogy míg akkoriban a valóságban csak egyéni, mondhatni magántanítványa voltam, addig most rajtunk kívül két másik fiú is jelen volt az órán, akiket viszont nem ismertem korábbról. Az egyikük ráadásul feltűnően érdekes síkgeometriai ábrákat és (derék)szögeket rajzolt az órán, valamiről beszélve eközben, de hogy azt milyen vallási témával összefüggésben vetette papírra, én már nemigen fogtam fel. S így utólag, ébredés után már nem is emlékszem rá, hogy mi is zajlott akkor valójában.

S hogy mindezt miért is írtam most le?

Két okból is.

Az egyik az, hogy néhány hónappal ezelőtt, 2018. május 10-én a valóságban is ott sétáltam el a Hazatérés Temploma előtt, és pont akkor jöttek ki onnét többen is, Lóránttal közösen. Akkor és ott, a bejárat előtt jól el is tudtam játszani az egyikük kutyusával, ami egy derűs, kedves emlékként maradt meg a számomra. Mondjuk akkor kíváncsi is voltam, hogy Lóránt vajon így tíz évnyi távlat után is megismer-e engem, de nekem úgy hatott, hogy nem ismert fel... Na mondjuk tény, hogy eléggé sok mindenben el is változott azóta a külsőm, meg hát azért tíz év az tíz év...

A másik pedig az, hogy talán észrevehettétek, hogy vallási témáról sohasem írtam ezelőtt érdemben. Ennek megvan az a nagyon egyszerű oka, hogy nem voltam és most sem vagyok hívő. Az alapvető műveltséghez tartozó része viszont érdekelt a hittannak/Szent Bibliának is, és azért voltak benne szép számmal olyan részek, amik tetszettek. De talán pont a Hildenbergi Káté volt az a pont, aminél úgy éreztem, hogy ez nekem már túl mély kategória. Ennek ellenére most úgy érzem, kedvet kaptam arra, hogy meglátogassam ismét a templomot és felkeressem mind Lórit, mind Becske Katalint, aki még alsótagozatban volt oktatóm onnét, akivel viszont nem is magában a református templomban, hanem a Lovag utcai általános iskolában, napközin találkoztam a legtöbbször, s akkoriban még Nonó húgom is jelen volt ezeken a hittanórákon. Aztán viszont mind a ketten felhagytunk a történet folytatásával...

Most ez az álom mégis olyan különlegesen hatott rám, annyira élethűen idézte fel akkori időimet, hogy noha ez az itt még tavaly télen általam leírt belvárosi séta előtt eszembe sem jutott volna, de most valahogy mégis elgondolkodtatott arról, hogy legalább egyszer tényleg be kéne már néznem hozzájuk. Lehet, hogy folytatása már nem lesz utána ennek a sztorinak, de most ez valahogy nem hagy engem nyugton... Lehet, hogy talán még idén keríthetek is erre módot?

Úgyhogy most megyek is utánanézni. Neked pedig, Kedves Olvasóm, köszönöm a figyelmet! :-)

Novemberi karrierösszegzés

A legutóbbi, áprilisi kiírásom idején még álláskeresésről írtam. Nos, mindenekelőtt lássuk, mi lett a végeredmény.

A MÁV-Csoportnál a FLIRT motorvonat vezető gyakornok képzésre jelentkeztem áprilisban, azzal el is jutottam egy jól sikerült tesztírásig, azonban ezt követően a személyes beszélgetés során a veleszületett szívbetegségem címén elutasítottak. A HVG Állásbörzén szintén nem volt átütő sikerem a cégek többségénél, talán a kecskeméti Mercedes-Daimler Magyarország valamilyen szinten kivételt képez ezalól, mert ők noha akkor épp nem tudtak pillanatnyilag elérhető állást ajánlani, de mivel az életrajzom és személyes beszélgetés során szimpatikusnak találtak, így azt a visszajelzést kaptam tőlük, hogy ha lesz olyan munkakörük, amire alkalmasnak találnak, felkeresnek. Hát, azóta még nem jött tőlük megkeresés, na de erről most csak így ennyi a tények rögzítése végett, ez volt tehát a kevésbé sikeres a tavaszi karrierépítési kísérletemnek, most pedig jöjjön a sikeres rész részletesen.

Szinte napra pontosan fél évvel ezelőtt, 2018. május 10-én délután egy lipótvárosi sétám sorám kaptam egy telefonos megkeresést a Nem Adom Fel Kávézó és Bárból az egyik ottani műszakvezetőtől, Ágitól (aki azóta is az egyik legfontosabb főnököm), hogy mivel ott korábbi alapítványos létem miatt már ismernek, így ha épp nincs állásom, volna-e kedvem a kávézóban dolgozni? Természetesen azonnal igent mondtam, ezzel megindítva azt a folyamatot, ami azóta abszolút be is vált számomra. Május közepén volt tehát néhány próbanapom felszolgálóként és konyhai kisegítőként egyaránt, végül az elsődleges befutó karrierem a felszolgálás lett, így némi adminisztrációt és egyeztetést követően 2018. június 4-én beléptem a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet aktív munkaállományába mint felszolgáló.

Júniustól Augusztus végéig felszolgálóként dolgoztam végig, egész jól is ment, szeptemberre viszont a változatosság kedvéért átkértem magam Áginál a kukták közé. Na, ez viszont leginkább bukás volt: a konyhán nem tudtam felvenni az ott kellő munkavégzési tempót, egy ízben ráadásul a jobb hüvelykujjamat is sikerült elég csúnyán és fájdalmasan megégetnem, így még az ujjégetés napján visszakértem magam Áginál a felszolgálásra, így az októbert már ismét felszolgálóként indítottam. Szóval ez egy húzós lecke volt számomra, de legalább javarészt kitanultam, mit hogyan kell intézni egy konyhán, még ha gyors nem is tudok lenni benne, de legalább nem állok tanácstalanul a továbbiakban, ha ilyen témában kell egyszer valahol helytállni, hanem tudni fogom, mit hogyan kell intézni.

Míg a nyáron javarészt délelőttös és kora délutános felszolgáló voltam, s a konyhán is leginkább csak délelőttől délutánig voltam, addig az októbert már estisként kezdtem. Amíg néhány munkatársamnak ez büntetésnek hat, hogy esti műszakba osztják, nekem ez inkább pont, hogy még jobban is fekszik, mint az ebédeltetési, úgyhogy azóta ismét jó minden.

Október második felében jött az eddigi legújabb lényeges változás, ami már a jelenemhez vezet: két, egyszerre pultos és felszolgáló kollégánk közösen, együtt léptek ki a kávézó állományából, így jöhetett szóba számomra a gyakorlatban is az, ami augusztus végén még csak felvetés szintjén merült fel: pultosnak is jelentkeztem. Október végén tehát megindult a pultosi betanításom is, ami szerencsére egész jól megy azóta is, így mostanra már biztos, hogy a pultos lét válik itt számomra elsődlegessé.

Amiről pedig a mostani bekezdésben írok, ez pedig már a belátható jövőmre vonatkozik mint célkitűzés: mivel az egyik, október végén kilépett kollégánk hatórás műszakban dolgozott, a jövő évre én is becéloztam a napi négy helyett immár napi hat órában munkát. Ez egyelőre vezetőségi elbírálásra vár, de ha most az év végéig elég jól végzem a munkám mind a pultban, mind felszolgálóként, úgy bízom benne, hogy sikerül elérnem ezt a célt, ami igencsak jelentős rangi előrelépést jelentene számomra.

Szumma szummárum, száz szónak is egy a vége, így mindent összegezve elmondhatjuk: öt hónap alatt egy univerzális, ún. "Jolly Joker" munkavállalóvá váltam a Nem Adom Fel Kávézó és Bár munkatársai között, aki szinte minden, a kávézó működtetésében lényeges feladathoz ért, így azt látom el, amire épp szükség van: félig pultosként, félig felszolgálóként látom el szerepemet, s nagyon szeretem a munkakörnyezetemet, a munkatársaimmal és a főnökséggel is jól kijövök, s a fejlődési lehetőségeket is fokozatosan aknázom ki, panaszra tehát nincs okom. Igyekszem tehát mindent megtenni azért, hogy ez a mostani jólét fenn is maradhasson, mert bizony mára az is elmondható, hogy szívügyemmé, hívatásommá vált, amire gyermekként még nem is gondoltam, hogy valaha eljöhet számomra: a vendéglátóipar.

Most tehát megyek is dolgozni, mert a héten minden hétköznap 18-22 óra közti műszakban vagyok, s nem akarok kimaradni a jóból. Aki szeretne tehát engem munka közben látni, a Nem Adom Fel kávézó és bárban hétköznap esténként megtalál. Ott találkozunk! :)

Áprilisi #randompost - Xiaomi élmények, heti utak, karrierépítés

Talán az lesz a legjobb, ha mindenekelőtt onnét folytatom, ahol a legutóbb abbahagytam az írást.

Szóval igen, kimentem 28-án reggel Révkomáromba, az Eustock-hoz átvenni az új kicsikémet, ami amúgy az eddigi legnagyobb méretű mobilom, de még éppen belefér egy kezembe a maga 5.5 hüvelykes kijelzőméretével. Az ottani ügyintéző, Zsolt nagyon rendesen, készségesen, felkészülten várt és fogadott engem, meg is dicsért engem a pontosságomért és hogy nem épp Komárom környéki létemre ilyen simán odataláltam, azonnal át is adta a két készüléket a szép narancssárga dobozukban és hozzá a két garanciajegyet is, kicsit még beszélgettem vele, nagy pozitívum volt tehát a készülék-átvételi fogadtatás.

Még ott az iroda melletti Lehár Ferenc téren ki is dobozoltam a sajátomat és be is kapcsoltam. Első ránézésre nagyon furcsának hatott a fogása és a MIUI felülete, az első negyed órában szinte csak hunyorogtam, hogy na akkor most ezen mi merre hány méter, de aztán hamar megszoktam és miután a MIUI-t frissítettem a már idei változatra, prímán be is vált.

Talán a legfontosabb számomra az, hogy tényleg kb. minden ma lényeges funkció ott van benne, a processzora is villámgyorsan és stabilan dolgozik, mégsem forrósodik fel szembetűnően és az akkumulátor is nagyon jól bírja a strapát, intenzív aktív WiFi/LTE és GPS-használat mellett is rendre 8-10 órákat kibír egyszeri feltöltéssel, ill. szabad RAM-ból sem fogytam ki. A kamera is elég szép képű ennyiért, a HDR mód is igényes megoldású, egyetlen igazán problémás pontot véltem csak fölfedezni a készülékben, de azt tudtam is előre: a mikrofon által rögzített "vízalatti hatású" hangminőség, ill. hogy néha akivel épp beszéltem telefonon, nem hallotta, amit mondok, hacsak nem hajoltam nagyon közel a telefon alján lévő hangszórókhoz. Szóval a hangbevitel/-rögzítés terén leszerepel, de kb. ez az egyetlen komolyabb hibája... Egyébként most már így bő két hétnyi használati idő mellett kiváló az összkép. Ja, és Dani is csupa jót mond róla, ő is nagyon megelégedett vele, szóval mindkettőnk részéről egyértelmű ötös jár a Xiaominak és az Eustocknak - és főleg az ottani Zsoltnak is a megfelelő ügyintézéshez - egyaránt. :)

A másik téma, amiről most még írni akarok, az annak dokumentálása, hogy manapság merre járok, ill. a várható karrierem, de ezekről egyelőre csak röviden.

Tegnapelőtt Szentendrén, tegnap Budatétényben és Százhalombattán voltam, ma késő délután Soltra, holnap pedig Kecskemétre visz utam. Eközben álláskeresés is zajlik a Nem Adom Fel Alapítványtól lejárt idejű munkaszerződésem címén kilépésem miatt, úgyhogy voltam a MÁV nyílt napján is, részt vettem az Autizmus világnapi sétán is, mindkettő vezetett is engem több, már elküldött állásjelentkezéshez. Hát, meglátjuk, hogyan tovább, honnét jeleznek vissza előbb, hogy várnának magukhoz szívesen - az eljövő hetekben még folytatom a körülnézést az álláslehetőségekre.

Újabb visszatérés... Helló 2018!

Sziasztok!

Hát, a fene gondolta, hogy megint ennyire sok időbe fog telni, hogy idáig jussak...

A vlogolásaimból nem lett érdemi folytatás, teljesen leállt a dolog. Mindössze annyi valósult meg, hogy gameplay videókat néha-ritkán közvetítgetek élőben YT-n, de annyi... Már azokat sem verem nagy dobra.

Amikor ezen sorokat írom, hajnali 4 óra múlt pár perccel, én meg úgy érzem magam, hogy nem tudok nyugodtan aludni anélkül, hogy kiírnék magamból ezt-azt... De Facebookra egyre ritkábban és egyre kevésbé van kedvem ilyen hosszabb sztorizgatásokhoz. Valahogy nem hiányzik nekem, amikor állandóan több, mint napi száz új értesítő között kell eligazodnom. Megint kezdek arra a pontra jutni magamban, hogy egy időre megint otthagynám azt az oldalt...

Tegnap késő estétől éjfélig végignéztem a F1 ausztrál nagydíj ismétlését M4 Sporton, utána viszont valami előtört bennem... Egy nagyon húzós hiányérzet. S tudom is, ki iránt (egyik korábbi napközis társam, Tina, aki pont ma egy hónap múlva lesz két éve, hogy elhunyt), ill. eszembe jutott egy néhai magyar blogger lány, akit sajnos már nem adatott meg nekem, hogy személyesen megismerhessek, ugyanis még mielőtt én elkezdtem blogolni, eltávozott közülünk, s talán többen ismerték meg őt halála után, mint még életében... Ha jól emlékszem, Ilike utalt itt rá valamelyik bejegyzésemnél a kommentek között: Ewing-kór a young korban, ami Gergely Szasz blogja volt. Hát most hosszú évek után először újra felkerestem a blogját és újra végigolvastam... Nagyon sok mindenre nem emlékeztem akkoriból, amikor akkor olvastam, amikor itt volt linkelve, most meg már az Internet Archive Wayback Machine-t kellett segítségül kérnem ahhoz, hogy el tudjam érni, mivel azóta a blogol.hu megszűnt. Most azonban újra végigolvasva csomó mindenen ledöbbentem, hogy milyen szenvedéseken ment keresztül ez a lány, aki annyira élni akart volna még... Akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy pl. mi az a kemoterápia, talán az olyan és ahhoz hasonló posztjain korábban át is siklottam, most viszont már felnőttként újra értelmezve mindazt, amiket ő alig 16-17 évesen leírt... Hihetetlen. Én ma, 24 és fél évesen is kétlem, hogy valaha is olyan jól ki tudnék fejteni bármit is, mint amennyire ő már akkoriban tudott. Szóval... Egyelőre nagyon a sokkoló hatása alatt vagyok.

Na, de visszatérve önmagamra... Egy darabig eléggé úgy hatott számomra, hogy megtaláltam a nekem való legjobb elfoglaltságokat a Nem Adom Fel Alapítványnál és a Digitális Talkshow Mindenkinek operatőre címén. Ez utóbbi tök jól is megy nekem, imádom is csinálni, bár azért még mindig hiányzik nekem az a régi jó Modem Idők/Netidők jellegű műsorfelépítés, amiben nem csak a kukkolunk és beszélgetünk, hanem a játszunk és csetelünk is szerves részét képezte a műsornak, akárcsak a headline. Na de ne legyünk telhetetlenek, beérem azzal is, ha egyszer végre eljutok odáig, hogy én is az aktívan megszólaló Asztaltársaság tagsága közé kerülök. Bár mondjuk akkor meg ki fogja helyettem kezelni a kamerát... Ejhh. Ilyenkor érzem azt, hogy nemhogy nem sok belőlem egy is, hanem kifejezetten szükséges lenne, hogy kettő legyen belőlem. Ami meg a Nem Adom Fel Alapítványt illeti... Tök jó az ottani társaság, azt látom, hogy ott a kávézóban mindenki kedvel engem, s én is őket, egy csak a baj: az idei évben érdemi és konkrét, munkaszerződésbe foglalt feladatom még nem volt ott. S egyre inkább úgy érzem, hogy amíg oda tartozok, ez már nem is változik, pedig annyira szeretnék segíteni nekik kb. bármiben, csak kapnék végre valami érdemi elvégzendő feladatot. Amit eddig egyszer kaptam feladat, az sem került írásba, így ún. checklist híján el is úszott...

Most pedig, hogy végre újraindult az Aura Egyesület Akadémia csoportos foglalkozása, arra elkezdtem ismét járni, hátha látom még a későbbiekben valami érdemi hasznát pl. munkaszerzés céljából. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle...

Most így az előző bekezdés után végre tartottam egy alvást, így innét folytatom némi sztorizással, hogy mik történtek mostanában.

Péntek éjszaka Édes Danival úgy döntöttünk, hogy veszünk mindkettőnknek egy-egy új Xiaomi Redmi Note 5A Prime típusú okostelefont, mivel ez még nagyon új keletű, belefér fejenként 36 ezresbe, mégis tud mindent, ami mai szinten fontos, miközben az eddig használt telefonjaink fölött már erősen eljárt az idő és a technika. Holnap reggel megyek őket átvenni Révkomáromba az Eustock dunaparti irodájába, de egy bajjal tartok ott majd némi városnézést is, ha már úgyis ott vagyok, miért is ne alapon. Remélem, lesz bent valami jó kis Regiojet Talent a vasútállomáson, esetleg valamilyen Arrivás busz az autóbusz-állomásán, de Komáromban is nagyon örülnék, ha sikerülne ismét kifognom az ex budapesti gellérthegyi fordás Neoplan midibuszt egy jó fotóra. Utána visszaérve Budapestre lesz még késő délután egy Kelenföld - Győr köröm is... Nem lesz kilométerhiányom most sem, az tuti.

Csütörtökön pedig elvileg utolsó munkanapom jön a Nem Adom Fel Alapítványnál, hacsak meg nem hosszabbítják a munkaszerződésem ismét, bár azt kétlem, hogy elérhettem. Na mindegy, úgyis úgy vagyok a dologgal, hogy amint lesz, úgy lesz. A jó személyes viszonyt fenntartom az ottaniakkal, bárhogy is végződjön a sztori. Ma még benézek hozzájuk így jelen állás szerint utolsó előtti belsős alkalomból, meg azért mégiscsak kedvelem annyira a kollégáimat, hogy kb. bármikor szívesen lássam őket... :)

No, egyelőre ennyi, majd ha még felmerül bennem valami vagy írtok valami konkrét kérdést, megírom. Addig is köszi a figyelmet! ^^