Blogszabályzat

Bejegyzés vagy hozzászólása előtt EZT olvasd el! Hozzászólás írása esetén tudomásul veszed a szabályzat összes pontját, és elfogadod, más esetben törlés jár érte.

Gothpaladinus videói

Honnét látogattak?

Comments on OFF Topic

2008. október 11., szombat

Dzsingisz kán a teniszütőjéért nyúlt.
- Még ne - figyelmeztették tanácsadói. Mindaddíg míg a kokas nem kukorékol 4-et 5-öt, ne üss, ne szerválj, s még csak ne is gondolj ilyen fortélyokra.
Pedig Dzsingisz fejében tucatnyi gondolat és érzést tolult ekkor elő, mikor a hosszú asztalnál ülve a pohárköszöntők és tósztok után hirtelen és határozottan a teniszütőjéért nyúlt.
Szülei is így nevelték, s minden héten legalább kétszer az edzésen oldott hangulatban, meccs utáni öltözői beszélgetésekben szublimálódott lelke s elméje.
Zord ábrázattal s nyilakat lövelő tekintettel forgatta most már fejét, melynek búbját nehézfegyverzetű sisak nyomta.
- A kutyafáját! - kiáltott fel. - Micsoda? Már a saját asztalomnál is ebben a kemény nehéz sisakban kell ülnöm, s lehetőségeim korlátozottakká válnak, mikor az én saját részemre szánt marhasültet sem szeletelhetem fel az ezüstös csillogású késemmel??? - A nemjóját.
- De Dzsingisz - bökött közbe Dárius perzsa uralkodó legkisebb unokája, Ábrány -, ki mondja, ki kényszerít, ki tukmál tégedet itten? Eléd lett rakva a kacsasült, a libatepertő, a szalámis szendvics és a grízes tészta.
- No és?
- Én is ezt kérdem! Csesszed meg, hát a mindenit neki. Lokátort szerelek a pengődre, és azzal... - itt hangja megbicsaklott, ivott egy korty szódabikarbónát - azzal a lendülettel fogok felszerelni még vagy hármat négyet.
- Gondolkozz, s csak azután gombolkozz - élcelődött erre Dzsingó. Hulla mindegy, hogy ki mit mond, én most asztalt bontok, amíg bontott téglát nem hoznak nekem, amiből palotát építek itt a sivatag szaharai szavannás homokján, hol még az őzek, a gidák, s az a hosszú állat... hogy is hívják?
- Gazella.
- No míg az ide nem szokik, ide nem háziasodik, itt meg nem domesztikálódik.
- Várjáál, nem úgy van az... Majd mikor ollóval nyírod a szőrméjét, a bársonyos kis bundáját, a birkatürelmed, az hol marad?
- Jájj, jájj, fogta meg erre a fejét a kán, telebeszélitek minden ostobasággal a fejem, én juszt is fogom a teniszütőt, meglendítem, megpendítem, ezt a rothadó kocsonyát meg, s arrébb lökte, mi az asztalon sorakozott, ezt pedig vigyétek, s legyen a háziállatok martaléka, ti ösztönlények! Pukkadjatok meg!
Dzsingisz e szavakat már igen hangosan mondta, így az asztalnál többen is elpisszentek e szavak bevégeztével.
- Ejnye, a mindenit, mi ez az ünnepi asztalhoz nem illő, könyörtelen, nyers hangnem? Csukamájolajat kenek a varkocsomra - mert akkoriban ez volt az elégedetlenség kifejezésének eszköze -, ha ez igaz, kánhoz nem méltó viselkedést látok itt kiburjánodzni.
- Bocsánat, bocsánat, zavarában Dzsingisz a teniszütő húrjait kezdte el installálgatni, zimankós téli estéken magányosan didergek jurtámban, és senki nem hoz tüzifát, most meg körülvesz a béke s a szeretet, s itt műsorozok, bocsánat, bocsánat.
Zsebéből elővette a csuklószorítót és a fejpántot, szakszerűen felhelyezte azokat a megfelelő helyre, zsinórral körbefogatta övén a hevedert és lojalitásból jó nagyot csapott az étkezőasztalra teniszütőjével.
- Akkor majd a konjunktúra és recesszió idején, kedves "elv" és "elvhű" társaim, akkor ha ott találjátok magatokat, ne lepődjetek meg.
Hogy fenyegetés, aprócska szúrkálódás vagy csupán bölcs jóslat volt ez a részéről, nem tudni, s az sem bizonyos, kinek és hogy szánta ez utolsó mondatot.
Annyi azonban a mai kutatások tükrében már tény, hogy sokak szerint csak a kalendáriusok és breviaristák egyik mesterfogása volt, hogy a történetet e csattanóval, e nem várt fordulattal színezzék ki iniciális krónikájuk lapjain, a valóságban pedig Dzsingisz végül néhány bemelegítő gyakorlat után lábfejeit jól megnyújtva elment a teniszcsarnokba, és ott a játék hevébe jőve elfeledkezett mindarról, mi az ünnepi asztalnál történt. Csak arról nem tudott elfeledkezni, hogy kiket és milyen mértékben bántott meg ezzel, mert lelke mélyén mint kór, úgy örökre lappangott minden szemtelenkedése, minden gúnyos élcelődése, minden odamondása.
- Ezek az emberek, vallotta később visszaemlékezéseiben, nekem mind szolgáim, tanácsadóim, kancellárjaim, s más magas tisztségeket betöltő pajtásim voltak. De egy napon a dél-tibeti bosszúhadjárat után kedvem lett volna mindnek megmondani, mit legbelül éreztem (talán mindvégig). Nem tettem meg. Inkább visszavonultam a jurtámba, rágyújtottam ezüstveretes szipkámra, megtömtem shaongi dohánnyal, szelencémet pedig összetapostam.
Ez volt az utolsó szál, amit szívtam, a szipkát elhajítottam, a dohányt eladtam, a leányomat pedig a zsonglőrökre hagytam gyámügyileg.
És? Ki bánja? - zárta le a monológját a tekintélyes államférfi. Én ugyan nem, de ha bárki ezek után a történelem szövésekor s a krónikák lapjain engem mint sötét erő, keleti pusztító ábrázol, hát rajta, hát lám! Uccu neki! Sajnos ha az illusztrátorok nem holmi krónikás egyházi portyok lennének, hanem grafikusok, karikaturisták, nos, más lenne itt a világ.
De nem! Legyen így, az igazság pedig itt van, amik az én élő szavaim és élő legendám. Ezt vigyétek tovább, s lesz ki meghallgatja, és elhiszi. Csókolom, csókolom. Isten az én tanúm.

Láolám láolám

Megjegyzés küldése